Orbán Károly író-színész

Mindenképp mérlegelni kell, hogy saját erejükből érték-e el azokat az eredményeket, amelyekért ma felmagasztaljuk őket, vagy csak kihasználták helyzetük előnyeit.

E sorok írójának szerencséje volt megismerni két jogászt a diktatúra időszakában. Mindketten „sarzsikká” váltak, azaz igen komoly sarokpontokká a megyei adminisztrációban. Egyikük kijárta a „Stefan Gherorghiu” nevű pártegyetemet is - hogy elnyerje öregkori elhülyülésének az alapjait. Másikuk, csendben székelyföldi egyházi intézmények szolgálatába állt, közvetlenül szolgálva így a hívek érdekeit. Nem hallani, hogy bármiféle elismerésre terjesztenék fel az utóbbit.

Nem szabad sose megfeledkezni a hajdani pártfőtitkár öt elemit végzett feleségének akadémikusi rangjáról, illetve külföldi egyetemeken szerzett „honoris causa”-i címeiről. Mint ahogy arról se, hogy kiváló koponyák töltöttek hosszú éveket börtönökben, az alkotás lehetőségének a minimumától is megfosztva – vagy még attól is, hogy jót tehessenek bárkivel -, míg a fentebb említett titkárok elé szőnyeget terítettek, csakhogy haladhassanak - legtöbbször vékonyka sávban és „könnyű”, de egetverőnek deklarált eredményekkel-művekkel. (Olyanokkal, amelyekkel nemhogy mesteri, hanem segédi címet is alig szerezhettek volna az adott területen.)

Szegény ember vízzel főz, szokták mondani. (A gazdag is egyébként, csak valószínűleg másféle ételeket.)

Fennmaradásunk számbeli elemzése nem ad okot túl nagy optimizmusra. A múlt ilyen jellegű vizsgálata se tölthet el örömmel, pedig aknásított senkiföldjeivel, őrtornyokkal vigyázták létszámunk megmaradását. Tehát jó okunk van arra, hogy létezésünk történelmi és jelenlegi összetevőit patika mérlegen méricskélve vegyük górcső alá. Értékrendünket olyan fénybe kell helyeznünk, amelyben nemhogy az élet, hanem a pusztulás felé vezető elemeket is világosan láthatjuk.

Múltunk a kommunista diktatúrára visszatekintve tragikus. Irtózatos a szenvedések, a megaláztatások, a megfosztottságok halmaza. Egy percig se szeretném azt szuggerálni ezáltal, hogy ne merjen senki hajdani kommunista párti „sarzsiról” kulturális vagy szakmai intézményeket avagy utcákat elnevezni: De minden esetben tegyük fel a kérdést: a jövőt, a nemzetiséget szolgáljuk-e azzal, hogy csak ilyeneket találunk az ünnepléshez, míg azokat, akiket a Duna-csatornához, vagy a Duna-deltába hurcoltak feledésbe taszítunk?

Veszteségeink felmutatása legalább olyan fontos, mint a névadással megerősített értékeké. Nem az öngyilkossági hajlam táplálása miatt, hanem azért, hogy lássuk: valóban életre valók, jövővel várandósak vagyunk-e, vagy a lassú kipusztulást tesszük elfogadhatóvá ünnepi cafrangba burkolt - pillangó léttől messze álló - lárvák hőssé avatásával.

Ne tegyük érdemmé még véletlenül se egy gyilkos diktatúra kiszolgálását!

Nem kizárt, hogy egy faluvégi szegény ember, aki „csak” családot nevelt, fennmaradt és megmaradt annak, aki volt, felmenőivel együtt, sokkal magasabban áll létezésünk szempontjából, mint a kitüntetettek. (Ha „ne adj” isten még művelt fővé is tette gyermekeit, már-már összemérhetetlen azokkal, akiket mementónak állítanak elénk.) Ne tegyük a simulást, az ügyeskedést mércévé. E helyett mutassuk fel inkább a megmaradáshoz szükséges néma keménységet.

Tiszteljük meg legalább ennyivel a névteleneket.

Igazából bennük él tovább a székelység.