Orbán Károly író-színész

************************************************************************************************************************************************

FÜGGÖNY NÉLKÜL

Kivételes hivatás a színművészé: munkája természetéből következik, hogy közel hozza az emberi tudathoz a művészi érték születésének pillanatát. Kissé hasonlít ez ahhoz a csodához, amikor élet születik.

DINA COCEA

Mesterség és küldetéstudat

         Ha elfogadjuk azt a sarkítást, miszerint van gondolkodó és van ösztönös színész, akkor ORBÁN KÁROLY, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház színészét vitathatatlanul az előbbi kategóriába kell sorolnunk. Olyan művésznek ismerem őt, aki folytonosan gyakorol, töpreng, dokumentálódik, és persze mindenről véleménye van.

• Mit hiányolsz a leginkább a mi színházi életünkből?
• Sorozatod mottójának szerzője, a román színjátszás Nagyasszonya néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a Színház fejlődéséhez animátorra van szükség (az értelmező szótárak szerint: szervező, kezdeményező, mozgató, lelkesítő, buzdító személy, valaminek a létrehozója). Hogy kinek kellene betöltenie ezt a funkciót? Semmiesetre sem a portásnak. Az a gyanúm, mifelénk ez az „állás” sok helyütt gazdátlan.
• A színészek nagyrésze disztingvál szerepei között, némelyektől eleve idegenkedik, másokat pedig szeret, magához közelállóaknak érez. Te rangsorolod-e őket?
• A nyáron megállított az utcán egy néző, s arra kért, árulnám el neki, hogy eddigi szerepeim közül melyik állt hozzám a legközelebb, ugyanis azelőtt este, baráti társaságban erről vitatkoztak. Volt, aki a hóhányó Mincura, volt aki a Szegény Dániel Felügyelőjére szavazott. Ő Bíberach mellett kardoskodott. Azzal a meggyőződéssel tekintett rám, hogy csakis neki adhatok igazat. Kellemes érzés volt megtudni, hogy – jó értelemben - társasági téma vagyok, a fölvetett kérdés viszont kissé megzavart, valami  ilyesmit makogtam rá: „Igen... Bíberach roppant érdekes figura... jobbára oszlopok mögött hallgatózó, aljas intrikusnak ábrázolják. Én szomorú sorsú, öregedő nonkonformistát láttam meg benne, aki ismét sok veszéllyel fenyegető válaszút előtt áll... végül rajtaveszít... Égő sebként hordozza magában egy gyilkosságba torkollt szerelem többször is szóbahozott emlékét. Bánk bánhoz fordulása, Ottó elárulása olyan problémákat vet föl, amelyek elég élesen szembehelyeztek engem az általánosan elfogadott értelmezéssel... Igen... meglehetősen közel állt hozzám...”  Nem akartam megbántani vagy kiábrándítani az ismerősforma férfit ekképp szólva: „Szerepeimet nem én választottam, rám osztották őket. Én Orbán Károly vagyok, a magam külön sorsával, mi közöm lehet Bíberachoz, aki mégcsak nem is létezett, vagy ha igen, ebben a beállításban mindenképpen az író kitalációja? Avagy mi közöm lehet Ligurióhoz, akit Macchiavelli 1512 körül mintázott meg?” Színész vagyok, az a dolgom, hogy különböző féle-fajta szerepeket játsszam el. Ezért kapom a fizetést. Profi vagyok – igyekszem a szó színvonalat jelző értelmében is azzá lenni, egyrészt a „dicsőségért”, másrészt meg azért, mert ennek függvényében (is) kapom a „kategóriát”.
• Megvallom, az eddigiek folyamán alig találkoztam ilyen önlemeztelenítő hangvétellel. Kiábrándult vagy?
• Korántsem! Hiszek a Színház közösséget formáló erejében, abban, hogy képes hozzájárulni az emberek felvilágosításához, Jelen történelmi helyzetünkben el kell juttatnia a nézőkig azokat a viszonyulásbeli normákat, morális, megvalósítandó célokban jelentkező értékeket – ezen értékek érzetét-tudatát –, amelyek alapján erőssé válhat, a maga urává, jövendőjének alakítójává, és nem az elmúltak fölött borongóvá, saját tehetetlenségébe belenyugvóvá. Nos, ezek a gondolatok gyötörnek, amikor dolgozom. Igyekszem tájékozódni a történelemben, a ma eseményeiben, hogy lehetőleg még jóhiszeműen se vezessem félre a közönséget. Mert tisztán látni mindig nehéz volt.
• Ha jól értem, arról van szó, hogy nem te azonosulsz az alakítandó személlyel, nem te idomulsz, hanem őt igyekszel mondanivalód közvetítőjévé gyúrni...
• Az azonosulás kérdése sokkal bonyolultabb annál, hogy én most kimerítő magyarázattal szolgáljak. Elégedjünk meg annyival: a színész éppen olyan művész a figura megalkotásában, mint a festő vagy a szobrász. A színművészetnek is törvényei-fogásai vannak. Különbség – egyebek mellett – az anyagban van; a színész anyaga – önmaga. És így, ebben az értelemben azonos az általa játszott alakkal. De képzelete, alkotó fantáziája ugyanúgy működik, mesterségbeli tudása éppoly fontos tényező, mint bármely művész esetében. Az más kérdés, hogy a munka folyamán végül is minden szerep „közel kerül” az emberhez.
• Mit jelent számodra a közönség?
• A színházi előadás par excellence a szolidaritás szertartása. Amikor színpadon vagyok, „gerjesztem” a közönséget, de eredményesen csak akkor, ha valami olyasmi jön létre, mint a rezgőkör az elektronikában: ugyanazon jelenség elemeivé válunk. Ilyenkor „magunkat mondjuk, egymást mondjuk”. És ez mámorító, ezt semmi sem pótolhatja. Mert hol dobban együtt, ilyen felfokozottságban ötszáz, netán ezer szív? Csak az élet nagy pillanataiban. Ezért a színésznek minden alkalommal teljes önmagát, a hitét kell adnia.

SZÉKELY TAMÁS