Az aljasság fokozatai
Mert ezt a „köztudomást” hordoztam és tápláltam, amit egyébként a titkosrendőrség állított elő, és semmi köze nem volt a valósághoz. Kádár János 1957 februárjában, az akasztások korának hajnalán megmondta: „Az a rendőrség a normális, amely mindenkit le akar tartóztatni.” A titkosrendőrség normális volt. Le akart tartóztatni mindenkit. Azokat a szociáldemokratákat azonban, akik az ’56 előtti éveket börtönben töltötték, Kádár nem engedte.
Ezért a bosszús ávósok a börtönön kívül igyekeztek tönkretenni, lejáratni őket. Mivel a hasadt tudatuk egyik felével tudták, hogy együttműködni velük aljas dolog, a lejáratás egyik módjának azt választották, hogy besúgónak állították be azt, akit nem tudtak beszervezni. Azok segítségével, akiket be tudtak. Meg azokéval, akik előtt fölépítették azt a látszatot, hogy a lejáratandó személy súgta be őket vagy/és barátaikat.
A karaktergyilkos „köztudomás” sok-sok évvel túlélte Szalait is, a diktatúrát is. Addig élt,míg Gál Éva föl nem tárta ezt az ördögi machinációt. „Korányiné... felháborodottan támadt Szalaira, hogy róla azt terjeszti,miszerint ő ávós besúgó. (...) Egy magántermészetű sérelmet úgy megtorolni, hogy valakit teljesen alaptalanul rágalmazzanak, társadalmilag lehetetlenné tegyenek... ez hihetetlenül aljas.”
Ezt jelentette önmagáról Korányiné, Erki Edit, aki főszerepet játszott Szalai „hihetetlenül aljas” lejáratásában. Így oszlatta el Szalai megalapozott gyanakvását. Minden igaz volt, amit a rendszerváltás előtt legtöbben a zúzott lelkek üldözési mániájából fakadó túlzásnak hittünk. A minden lépést követő, mindent lehallgató, minden mikroszkopikus részletet rögzítő, hatalmas apparátust mozgató, többszörösen megcsavart stratégiákat kispekuláló háttérhatalom.
A legvadabb túlzásokat igazolják itt a leggondosabban feltárt dokumentumok. Azt is rögzítették az örökkévalóság számára, hogy Litván György, az ő felesége – a kötet szerzője – és két gyermekük 1958. május 4-én 10 óra ötven perckor „bementek az Állatkertbe, ahol frissítőt és perecet vásároltak és az állatokat nézegették”. Azt hihettük, csak a legelvakultabb antikommunisták gondolják, hogy ha ide jönnek, minden pillanatukat rögzíti majd az ÁVO szeme és füle. És valóban.
Lehallgatott szállodai szobában helyezték el Szalai külföldi kollégáit, lehallgatott asztalhoz ültették őket az étteremben, lehallgatott magánlakásokban fordultak meg. A kötet első része az utolsó nagy ’56-os politikai per, a Mérei-per konstruálásának folyamatát tárja föl. Az volt a nagy mutatvány, hogy sikerült az ’56-os ellenállás valóságos, tevékeny szereplői elé varázsolni vezetőnek és elsőrendű vádlottnak Mérei Ferencet, azt a nagy hatókörű, karizmatikus értelmiségit, aki vádlott-társaival ellentétben semmilyen lázadó iromány előállításában, terjesztésében nem vett részt, semmilyen illegális szervezethez nem volt köze, csak tartotta a kapcsolatot számos barátjával és hívével, illetve mondta a magáét.
A per letaglózó üzenete: ez önmagában főbenjáró bűn. Kevésbé főbenjáró, de súlyos bűn a kivégzettek, bebörtönzöttek, állásuktól megfosztott üldözöttek családjainak bármily szerény anyagi támogatása is. És a besúgás visszautasítása. Azt gondolták, Nemes Lívia, a kiváló pszichológus vállalni fogja, mert anyagi viszonyai már így is nagyon szűkösek, szeretteiről gondoskodnia kell, nincs más választása. Volt. Hiába igyekezett félrehúzódni, éveket töltött börtönben, mert nemet mondott. Gál Éva személyes indíttatásból ment be a levéltárba, de a föltáruló anyag aktivizálta benne az – addig más korokkal foglalkozó – történészt. Két lehetőség adódik ebben a helyzetben. Az egyik: a történész szerzőtársául szegődik a magánember, a harmadrendű vádlott felesége, a többi szereplő barátja, ismerőse.
A szemtanú és áldozat, akinek pályáját megtörték. Ebben az esetben memoár és történészi szakmunka összevegyül. A másik: a történész kívülállóként írja le mindazt, amit belülről látott, és ezzel elkerüli a műfaji normák keveredéséből adódó veszélyeket. Gál Éva ezt választotta, s amit ezen a réven nyerünk, nem veszítjük el föltétlenül a vámon, ha a szerző személyes emléktárát is föltárja majd. Ehhez a választáshoz viszont nem illenek az objektív, elemző leírásból kilógó banális, moralizáló minősítések. Amelyek nyilvánvalóan igazak, csak nyilvánvalóságuk folytán fölöslegesek, és megtörik a pontos, szakszerű leíráshoz illő visszafogott stílust.
Corvina, 388 oldal, 2990 forint
MEGOSZTOMTWITTERKINYOMTATOM
Aláhúzások tőlem – O. K.
Bevallom, engem nem az áldozatok és az elkövetők érdekelnek elsősorban, hanem a magukat semlegesnek érző asszisztálók. Akik „csak” annyiban járultak hozzá e rendszer fenntartásához, mint egyik hajdani kolleginám, akitől Jancsó Miklós megkérdezte, milyen színésznek tartja Orbán Károlyt, és válasza ez volt: azt mondják róla, hogy besúgó. Becstelen volt? Hadd, ne válaszoljak a kérdésre. Egy egész színházi társaság vette tudomásul szó nélkül a lejáratásomat. Nem segítette őket az igazság felismerésben se az, hogy még azt a színészi fokozatot se kapom meg – színiakadémiai oklevéllel a zsebemben, kritikai sikerek garmadával és néhány nagy szerep eljátszása után -, amit egy diploma nélküli segédszínész is megkap, se az, hogy két évig kellett várnom egy házassági engedélyre a román államtanácstól, se az hogy kilakoltatnak – két emeleten keresztül folyik minden holmim egy lépcsőházban és több mint négyszáz nagyszerű könyvem megy tönkre a néptanács ládáiban -, maradt, amit a leghitványabb jellemű alak terjesztett rólam. Senki meg se próbálta felvetni azokat a kérdéseket, amiket a józanész diktál. Röhögve mondom: meg kellett írnom egy regényt a védelmemben, ami persze semmit se változtatott semmin. Nem köszönöm meg inspirálóinak a számomra szolgáltatott indokot, mert ketten is belehaltak regényem elolvasásába. Pedig én nem szerettem volna, hogy özvegyek és árvák keletkezzenek ebből.
Valószínűleg meg kell írnom egyszer a néma kis „asszisztensek” történetét is. (Csak nem tudom, marad-e rá időm: nyolcvan éves vagyok. No meg, a téma se vonz épp annyira. Arról nem is beszélve, hogy Európa történelme, népünk sorsa sem ígér semmi változást e tekintetben. A haszonlesés és egyesek lejáratása ugyanúgy folytatódik, mint Ceausescu és Kádár alatt.)