Orbán Károly író-színész

A magyar szociológia legnagyobb nemzetközi tekintélye, Szalai Sándor „köztudomásúlag” besúgó volt. Én pedig sokadmagammal a diktatúra titkosrendőrségének kézre eső eszköze.

Megjelent a Brassói Lapok c. hetilapban, 1983. november 11-én 

Semmi kifogásom az ellen, hogy hajdani alapszervezeti, városi vagy megyei, sőt központi bizottsági párttitkárokra emlékeznek a Székelyföldön mint kulturális örökségünk őreiről, identitásunk megtartóiról, vagy jelenünk megalapozóiról.

Az érdemeket, ha vannak, illetve voltak el kell ismerni.

Még azt a kérdést se tegyük fel, hogy diktatúra alatti helyzetükben minden esetben érdemeket szereztek-e a kiszolgáltatott székelyek védelmében – mert funkciójuknak volens-nolens volt egy ilyen vonatkozása is -, vagy csak a szakmaiság területén arattak „elévülhetetlen” babérokat? (Azaz székelyföldi intézmények élére nevezték ki őket – nyilván, csak „úgy”, és nem hűségük elismeréseként -, majd a diktatúra égisze alatt működtették ezeket.) Vajon nem a „sirülés”-ben mutatták fel kiválóságukat vagy olyan „ellenállás”-ban, amelytől a diktatúra nemhogy nem ingott meg, hanem „emberibb” színekbe öltözködött, anélkül, hogy jelleget váltott volna

Esterházy Péter író egyszer előadást tartott a nagysikerű Mindentudás Egyetemén (a cím pontosságát nem garantálom) arról, hogy valójában mit is jelent a „szocialista” előtag (jelző) az olyan szóösszetételekben, mint szocialista demokrácia, szocialista jog, szocialista köztársaság stb. Egyik írótársára, Czakó Gáborra hivatkozva jelentette ki, hogy fosztóképzőként kell érteni ezt, amikor a kommunista diktatúra használja. Vagyis, ahová kiteszik, azt jelenti, hogy ott nincs se demokrácia, se jog, se köztársaság.

Már-már az idiotizmus határát súrolja az a libernyák düh, ami az április 3-i választási eredményt követi.

De nem így.

Márki-Zay Péter telefonos agitációja alkalmából találkoztam a Mindenki Magyarországa Mozgalommal.

Akár tagja is lehetnék.

Miért nem vagyok mégse?