Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Polgármesterség

2015.05.02

Nerm tudom, helyes-e feltárnia egy önként vállalt közéleti funkció gyakorlójának azokat a sötében bujkáló gondolatokat, amelyek a nyilvánosság előtt zajló tevékenységét saját tudatában kísérik? Megtehetem, úgy gondolom, mert nem kázusokról akarok beszélni, nem személyekről vagy konkrét eseményekről, hanem egy általánosabb állapotról, amelynek a zugait épp e tevékenység alatt ismertem meg. Tulajdonképpen a magyar társadalom morális-szellemi állapotáról és ennek mögöttes történelmi okairól van szó. Illetve arról, hogy az én személyes életemben hogyan jelentkeznek ezek.

Máris ellent kell mondanom magamnak. Igazából másról van szó,

Miről is?

Legyünk egészen konkrétak.

Azért költöztem Zalába immár tizenegyedik éve, hogy irodalmi ambícióim szerint éljek. A grafománia, mint szoktam mondani, gyermekkorom óta kísért.

Több okból nem vetettem alá magam e kísértésnek. Először azért, mert rájöttem, hogy nincs megfelelő felkészültségem egy irodalmi mű létrehozásához. 9-10 éves voltam, amikor erre rájöttem. Fát hasogattam a tűzre kint a szín alatt és egyszercsak arra "ébredtem", hogy rettenetesen fázom. Abbahagytam ugyanis a hasogatást, és a fejsze nyelére támaszkodva egy történeten kezdtem gondolkozni. Nem mozogtam, nem termelődött hő az izmaimban, nem vettem észre, hogy a hideg lassan-lassan a ruhámba bújik, akkor tértem magamhoz a képzelődésből, amikor már csonttá fagytam.

Mivel a kosárra való fát már felvágtam, fogtam a kosarat, bevittem a házba, kiraktam a kályha alá a hasábokat - de az is lehet, hogy a kosárban hagytam -, leültem a könyhaasztal mellé, fogtam a ceruzát és egy füzetbe írni kezdtem azt, amit kint a téli hidegben elképzeltem.

Kb. az irkalap közepéig jutottam, amikor kínlódásom eredményét elolvastam.

A regényt ugyanis csak kínlódva tudtam elindítani. Fejemben ott nyüzsgött az egész történet, sok-sok szereplővel. A helyszínt nem sokkal azelőtt ismertem meg. Szülőfalumról, Apácáról, már nem tudom mi vitt át a kb. 5-7 kilométerre fekvő Miklósvárra. (Minden bizonnyal az uttörő szervezet, melybe beválasztottak, miután apámat elvitték a Duna-Fekete tengeri csatornához, hogy öngyilkos lehessen.) Ott ismertem meg a helyi uraság - mint kiderült, a brit uralkodó család rokona - kastélyát (most restaurálják), akkor minden bizonnyal az uttörő szervezet székhelyét, és a nem messze fekvő sorházat, melyben az uradalom cselédei laktak hajdanán - több család egymás mellett! Most üresen álltak e "pusztai" lakások. Az se kizárt, hogy elmagyarázták bámészkodó kisiskolás fejemnek: a  tőkés-földesúri rendszer e maradványait a kommunista párt urítette ki, méltó sorba juttatva régi lakóit. (Hát, nem csodálatos?)

E lakásokba költöztettem a képzeletbeli falu lakóit, regényem szereplőit. Itt éltek boldogan, míg egy távoli városból jött horda nem pusztította el őket.

Ma is emlékszem a regényemre. A boldogság szigete címet adtam neki. Rettenetes, nem? Nem! A vége jelzi, hogy zsenge korom ellenére volt bennem arányérzék. Ám a fél irkaoldal újraolvsása tragikus felismeréshez vezetett: a leírt mondatok irtózatosan szürkék voltak fantáziám jeleneteihez képest. Nem tudok írni, állapítottam meg.

Néhány kísérletre még futotta az erőmből, de ekkor már egyetemista voltam. Színiakadémista! Színésznek készültem tehát. Ez volt az első letérés a helyes útról. Több évtizedessé vált az eltévelyedés.

Negyvenhét évesen jöttem rá ismét, hogy engem tulajdonképpen az írás érdekel.

Nosza rajta! Elhagytam a színi pályát, és újságíró lettem. Szép éveket húztam le a magyar büntetés-végrehajtás sajtóirodáján. Talán nyugdíjas koromig folytatom az írásnak e nemét, ha nem szól közbe a sors: egész szerkesztőségünket utcára rakták.

Érdekes módon azt éreztem akkor, hogy tulajdonképpen ugyanolyan ébredés következett be életemben, mint, amit ott, a szín alatt, a téli hidegben éltem át.

Ám még mindig kevésnek éreztem magam az irodalomra. Annak ellenére, hogy megjelent már első könyvem, a Börtönvilág. Úgy éreztem, hogy még mindig készülnöm kell. Bevetettem magam az újonnan alakuló magyar kapitalizmus indiszkrét bájainak a felfedezésébe. Ki tudja, hogyan érek véget, ha nem szól megint közbe a sors, és nem figyelmeztet igazi hivatásomra.

Épp biztonsági őr voltam e mozzanatban - közben persze francia könyveket olvastam, és végre áttanulmányozhattam Bertrand Russel A nyugati filozófia története című művét is -, amikor egészen váratlanul megkeresett a Svédországban élő ismerősöm, majd barátom, és megkérdezte: nem vállalnám-e el az elhalt feleségéről, Erdős Irma színésznőről, hajdani színiakadémiai beszédtechnika tanárnőmről tervezett emlékkönyv szerkesztését?

Tyhűha! Dehogynem!

Így figyelmeztetett harmadszor is a sors!

Közben, mint jeleztem megírtam már egy könyvet - s hogy ezt se hagyjam ki -, több évvel korábban megjelent egy novellácskám a kolozsvári Utunkban, és olyan történet kapcsolódott hozzá, melyben a sors ujja figyelmeztetőn, kötelezőn immár, jelezte. hogy neked írnod kell. (Egy élő ember úgy érezte, hogy róla szól a novellám, és egészen vad cselkeménysort hozott össze e tárgyban.)

Elvégezvén az emlékkönyv munkáját - megint csak a sors intézkedése nyomán - nyugdíjba mehettem. Előnyugdíjba! Ekkor már nem odázhattam tovább a parancs teljesítését: Zalába, egy kis faluba, Pölöskefőre költöztem. Megjelentettem itt egy regényt, majd egy másodikat is, és egy monodrámát.

Ám úgy látszik, hogy sorsom mögül egy megnevezhetetlen erő folyton utánam nyúl, és letérít a helyes útról.

(Folyt. köv.)


 

Tuodom, mind karrierépítés, mind szociális (politikai) érvényesülés szempontjából a fent leírtak egyenlőek a nullával. De vajon az-e az ember hivatása (rendeltetése), az-e az élet értelme, az emberi élet célja, hogy karrier képződjék? Vagy egy olyan társadalomban, amelyet a szubjektum felismerései lassan-lassan, mind egyértelműbben elutasítanak kiválóvá (kitüntetté) váljék? A kérdésem igazi kérdés! Még heideggeri értelemben is, amely szerint a válasz, legalábbis a jó válasz, az igazság működésbe lépéséhez szükséges válasz a kérdésben rejlik. Illetve a párbeszéd (dialektika) csak a vitázó felek (legyenek ezek csak kérdés-feleletek) a vitapartnerek sajátos egymáshoz való viszonyulásából kerülhet ki győztesen az igazság szempontjából.

És ezzel el is jutottunk a fenti, rendeltetésre, értelemre vonatkozó kérdések (egész életem) viszonylatában a lényegig: az igazság megleléséig. Mert szerintem csak ez lehet az emberi lét, értelem, cél tekintetében az egyedüli eredmény, amely igazolhat bármit is!  A többi olcsó, sőt ócska - ha az élet végét, a halált is bekombináljuk: szánalmas - handabanda.

Az enetelletüel, aki végül is irányítja a világot- nem foglalkozására utalok nyilván - egyedüli hivatásként az igazság meglelését tűzheti maga elé. Le kell "vadásznia" az összes új fogalmat, meg kell őriznie egyensúlyát a helyes kijelentések alkotásában végzett drótkötéltáncában.

Ez az igazi vadászat! Nem a János bácsié és az őt körülvevő sikeres karrierépítőké, kitüntetett entellektüeleké, amelynek egyedüli és szégyenletes eredménye a mező megtöltése "szép" rendben kirakott fácántetemekkel.

(Folyt. köv.)

(Mindig újra kell olvasnom a fentieket, ugyanis gyanús hibákkal lesz teli a szöveg. Nem hiszem, hogy üldöztetési mánia mondatná ezt velem. Bizonyos, általam "leskelődőknek" nevezett internetbuzik kezenyomát kellett konstatálnom már néhányszor. Régebben a kinyomtatott és korrektorok, szerkesztők által sokszorosan ellenőrzött szövegeim teltek meg furcsa hibákkal. Nem melegek magánakciójáról van szó nyilván.)