Orbán Károly író-színész

Rekviem egy fáért

Falumban kiirtottak egy évszázados tölgyet. Madarak ezreinek otthont adó hatalmas koronáját nem díszíti fel zöld levelekkel az idén. Pontosabban: soha többé. Az égen űr támadt a lombjai helyén. Betölthetetlen űr. Fájdalmas hiány.

Hazafelé utazva megállok a tönkje mellett. Kiszállok autómból, és nézem a vágási felületet. Évgyűrűk sokasága öleli egymást a szinte ép, a tölgyfa minden szépségét felmutató lapon. Lennebb régen kikezdte a kérgét és húsát támadó öregedés, de ott, ahol a láncfűrész elvágta, már szinte teljesen összeérnek az egészséges edénykötegek. Bennük a Föld tápláló nedvei szálltak a Nap felé, hogy a fény és a meleg hatására szerves anyaggá váljanak. Zöld „kohóiban” a kívülről „beszerzett” széndioxid is beépült ezekbe, hogy oxigénné redukálódva vissza kerüljön az emberek beteg tüdejébe.

Semmivé válása másnapján bekapcsolom otthonomban a tévét. Ráunva a magyar hirdetések ezreire, átkapcsolok a francia TV5Monde-ra. S mintha üzenni akarnának nekem (a kivágott tölgyfától néhány tízméternyire): arról beszél a kísérő szöveg - miközben a kép gigantikus, zöldellő tornyokat mutat -, hogy a bioszféra eme oszlopai, a fák, üzennek egymásnak. Föld alatt a gyökereikkel, levegőben a koronáikkal. Informálják egymást a talaj minőségéről és az időjárás várható fordulatairól. Sokat kell még tanulnia a büszke homo sapiensnek, hogy megértse e párbeszédet, mondja a kommentátor. Bemutatják Japán legidősebb cseresznyefáját is. Törzse igazából már csak göcsörtök csomója. Ágait faoszlopokkal támogatják, hogy elbírja a havak terhét. Egy dendrológus áll mellette, és elmeséli, egy évvel ezelőtt felfedezték, hogy valamilyen növényi ellenség támadta meg a gyökereit, miatta senyved az öreg cseresznye. Erre egy méter harminc centi mélyen kiszedték az összes földet alóla, fertőtlenítették a beteg részeket, és egészséges humuszt raktak az „ágyába”. Most már jöhetnek Japán minden részéből a turisták, hogy megnézzék a rózsaszínű virágözönnel hálálkodó fát. Változik a kép, és a szöveg, és egy famatuzsálemet látok valahol Indiában. Ötvenméternyi babérkoszorúval övezik, hogy kifejezzék iránta az alatta élők tiszteletét. Ide is özönlenek a turisták. Egyesek megérintik ujjuk hátával a törzsét, mert hisznek abban, hogy erőt és életet nyernek belőle.

Mi szégyenkezve hallgatunk Pölöskefőn. Két ezredfordulót és ugyannyi világháborút túlélő öreg tölgyünk - „aki” ravasz módon megcsavarta a törzsét és az ágait, hogy az egyre vadabb viharokkal szemben megerősítse magát -, most felaprítva hever a földön. Egyedül a vágásfelületek kacagó színe jelzi, hogy az életörömet szemlélhettük benne. Ennyi a múlt a mában. A jövőt, kivágatóinak a lélekvilágát szimbolizálva, az üres ég mutatja.

Kár érte.

Értünk is.