Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stand-upról stand-upra

2022.01.17

 

És így folytatódik standupról-standupra. Vagy Aradi-Vargától Sas Józsefig (Isten nyugtassa –  jómagam is élvezem profizmusát, amikor előveszik. És hálistennek sűrűn teszik)!

Mivel nem tartozom ehhez a kultúrához – lévén román (amióta Magyarországon élek, mert Romániában magyar voltam) -, időnként felteszem a kérdést: ilyenkor a valóságon nevetünk-e, vagy kreáljuk a valóságot? Pontosabban azt, ahogy látnunk kell magunkat?

Eszembe jut Schwajda György is. Ezt olvasom a Wikipédián róla: Bár pályázatával kapcsolatban merültek fel minőségi kifogások, Schwajda György 2008 júliusától haláláig betöltötte a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatói tisztét.”

Ő maga így kommentálta az említett pályázást: azt kérte a kaposvári színháztól, hogy a régebbi előadásairól készült videókat juttassa el hozzá, mielőtt jelentkezne. Megnézte őket, s mint írta (emlékezetből idézem): feltűnt neki, hogy e videókon, ha magyar környezetben játszódott a színmű – pláne, ha vígjátékról készült -, csupa idiótát látott. Ha jól emlékszem, nem töltötte el vidámsággal a jelenség.

Miután áttelepedtem, magam is azt láttam nemegyszer, amit Schwajda: hülyeként ábrázolják a szegényeket, a romákat, az egyszerű állampolgárokat. A humort nemegyszer közönségesség, durvaság pótolja.

Egyetlen kérdésem ezek láttán ez volt: bemutatják nekem – hangsúlyozom: a „románnak” - a valóságot, vagy kreálják?

Jókat kacagok A mi kis falunkon, a showder standuposain, a Mikroszkóposokon, csak időnként mardosni kezd a kétely: a valóságot figurázzák ki a szereplők, vagy kreálják azt a valamit, amit utálnom, jó esetben sajnálnom kell?

Bevallom, ennyi szegénység, ennyi riadt és elnyomott roma, ennyi részeg és ennyi idóta nekem egy kicsit sok. Elpárolog tőle a humorom.

Miközben a fentieket gondolom és írom, szerencsére jön a „Csengetett, Mylord?”  Bár ezredszer látom a különböző epizódokat, visszajön a humorom tőle. Jóízűen, szívből kacagok a pöffeszkedő vagy lüke arisztokratákon, és az őket kiszolgáló „lentieken”. Vajon miért? Miért érzem az egyiket ocsmánynak, és miért gondolom azt a másikról, hogy arról szól, amiről az igazi vígjátéknak szólnia kell? Miért igazi „görbe tükör” az egyik, és miért árad az idegenség, a tárgy iránti megvetés a másikból? (Egyelőre csak gondolkozom róla, de majd leírom.)

Időnként sajnálom ugyan a magyarokat, hogy ilyen humorral etetik – vagy befolyásolják őket - de hát, az ő bajuk. Ha a romákon, a részegeken, az idiótákon, szegénységen ilyen jól múlatnak, hadd mulassanak. Biztosan tudják, hogy miért. Róluk szól, amit látnak.

Schwajdáról ezt olvasom a továbbiakban: „Öntörvényű, életének egyes szakaszaiban magányos művész, színházcsináló volt. Nem csatlakozott egyetlen – sok esetben jelentős – szakmai csoportosuláshoz sem. Pedig számosan voltak – többek között Törőcsik Mari és Garas Dezső – akik csökkenthették volna a távolságot Schwajda és más meghatározó művészek között. Ők kompromisszumot tudtak kötni „mindkét oldal”[Mj. 1] képviselőivel, de közvetíteni nem tudtak, illetve erre irányuló ténykedésük eredménytelen volt. 2010-ben hirtelen szívmegállás következtében elhunyt.”

Milyen jó, hogy az vagyok, aki. Magam se találtam „közvetítőre”, ezért lemondtam arról a kiváltságról, hogy színész lehettem Budapesten.

Átváltottam névtelen újságíróba, majd íróba. Remélem, így még sokáig élvezhetem az életet ebben a furcsa országban.

Ha nagyon szakad a kötél, hát Istenem, visszaváltozom magyarrá.

De mi lesz Veletek, szegény magyarországi azaz itthoni avagy határon belüli magyarok?