Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mai magyar entellektüelek

2020.08.14

Nemrég a Facebook struktúráját tanulmányoztam. Rájöttem ugyanis, hogy már régen ráálltam a használatára – legalábbis azon a felületen, amelyen sztentori hangon kijelenthetek dolgokat, illetve kommentálhatom azt, amit mások írtak -,  de bűnös hanyagságot tanúsítottam az „eszköz” iránt, a felület iránt - no, értsd, ahogy akarod, remélem érzed, hová akarok kilyukadni -, pedig hasznos lenne megismerni. Előbb a saját oldalamat vettem górcső alá, majd elkalandoztam mindenfelé. Így jutottam el, teljesen véletlenül, egy oldalra, ahol két egymást követő kommentben két úr cserélt gondolatokat. Nem tudom, kik ők. Viszont intellektuálisan fölötte álltak annak a szennyáradatnak, amely néha elönti a „felületet”. Nyelvezetüket mérlegelve tanult, az életet felülről, iróniával kezelő emberek lehetnek.

Így szólt az Egyik a másikhoz: <<... Így aztán odafönt sok a korcs hazafi. (Idézőjelbe tette a folytatatást, bevallom, nem ismerem az idézet forrását.): „… együtt dobban a szív, egy mindenkiért, de inkább mostanában mindenki egyért, fölnézünk az égboltra, s megpihen a tekintet Csaba királyfi csillagösvényén, s miközben zúg a moraj, idegen erők karvalykezekkel tépik, marcangolják ezer sebből vérző hazánkat, belső idegenek rágják a nemzet testét, plakáterdők és egyre dühödtebb politikusi beszédek figyelmeztetnek az idegen veszedelemre, eközben odafent, a legmagasabb és legméltóságosabb politikai körökben és holdudvaraikban oly természetes a korrupció, mint másnak (korántsem biztos, hogy nekik) a naponkénti tisztálkodás és fehérneműváltás, s a magyar honpolgár európai léptékben a legelfogadhatóbbnak és legtermészetesebbnek tekinti mindezt.”>>

Másik így válaszolt: "Persze MSZP (mentős riport), persze Momentum (Donáth Annát elnökségbe nem, Körömi Attilát elnökségbe igen), és még hosszan folytathatnám, mert volna mivel: újabb szórakoztató egyvelege a tehetségtelenségnek, az érzéketlenségnek, a politikai dilettantizmusnak és inkompetenciának. Üzenetek a választóknak - üzenetek 2022-re. Világos és érthető üzenetek. Megkaptuk. Sajnos. Ám az elmúlt napok hazai hordalékát tekintve tán a legreménytelenebb, hogy az Európai Bizottság korrupcióról készített legfrissebb, most publikált jelentése szerint míg a korrupciót az európai polgárok 69 százaléka elfogadhatatlannak tartja, addig a magyar polgárok (polgárok! bruhaha!) körében ez az arány mindössze 38 százalék, ami a legalacsonyabb érték a felmérésben részt vevő tagállamok közül. Az egészet különösen pikánssá teszi, hogy a magyarok több, mint fele szerint nőtt az elmúlt években a korrupció, s vallják, hogy csak korrupt módon lehet sikeres az ember, továbbá, hogy Magyarországon 87% állítja, hogy elterjedt a korrupció, valamint, hogy a magyarok 77 százaléka szerint az országban a korrupció az üzleti kultúra része, s 73 százalék szerint az üzleti siker egyetlen módja az, ha vannak politikai kapcsolatok, mégis, s mindezek ellenére az ország túlnyomó többsége – Európában az utolsó helyen ballagva – tudomásul veszi és elfogadhatónak tartja a korrupciót, s ha úgy hozza a helyzet – és mikor nem hozza úgy a helyzet errefelé - él is a korrupció kínálta lehetőségekkel. Nincs új a nap alatt. Tessék tanulmányozni a reformországgyűlési dokumentumokat, tessék olvasni Mikszáth országgyűlési karcolatait, tessék olvasni Ady publicisztikáit, Móricz munkáit, nem sorolom tovább, minek is mondanám föl az ismert kötelező olvasmányokat. Mindenesetre mélyen szimptomatikus, hogy az 1843. évi Deák Ferenc féle javaslat egy Büntető Törvénykönyv elfogadására, amely a korrupciós deliktumokat az LIV. fejezetben foglalta össze „A köztisztviselők megvesztegetéséről, azok hivatalbeli visszaéléseiről és a közszámadások körüli hűtlenségről” címmel, 59 szakaszon keresztül részletesen szabályozva azt, végül meghiúsult, s nem lett belőle törvény. A korrupció szociológiáját sem szükséges felmondani, a polgárosodás és a polgári mentalitás létrejöttének rettentő kudarcait, máig tartó szörnyű deficitjét, a feudális-balkáni uram-bátyám habitust, a centralisták (Eötvös stb.) által mélyen megvetett és elutasított vármegyerendszert, amelynek mentális kihatásai máig érzékelhetők, és így tovább.
És különösen szórakoztató, hogy az a hatalom, amely a nap 25 órájában a nemzetről, a nemzeti érdekekről, a keresztény-nemzeti morálról és hagyományról, a nemzet mindenekfölöttiségéről szónokol, új himnuszok születnek, amelyekre immár kötelező felállni, Trianonra emlékezve megáll a magyarság, határon belül és határon kívül egyaránt. >>

Másik megismétli Egyik idézőjelbe tett mondatait, majd így folytatja:  << Aztán beül az Audijába, BMW-jébe, unott mozdulattal a hátsó ülésre hajítja Gucci táskáját, rutinos mozdulattal rámegy a bluetooth-on az iPhone 11 Prójára, gázt ad, beletekint a visszapillantóba, s azt hiszi, ugyanolyan polgár néz vissza rá, mint odakint, Hegyeshalom után.
Hát pedig egy nagy lószart!
És a korrupciót állami üggyé magasztosító hatalmi tényezők, akikből csak úgy dől a nemzet, a nemzet, a nemzet és a nemzet, jobb, ha megismerkednek Mikszáth soraival, hogy tudják, hol a helyük a nemzet testében. Mikszáth ugyanis halál pontosan mondta ki több ízben is, mit gondol a korrupció és a hazafiság összefüggéséről: 1. „A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.” 2. „…otthon pedig azalatt elromlanak az országutak, a megyei pénztárt meglopják, a közigazgatás süllyed, a korrupció posványa mind nagyobb medreket váj magának…” 3. „Mert hát nagy ott fönt a korrupció. Sok a korcs hazafi.” És nem mellesleg, emlegeti „az erőszak és a korrupció miniszterét.” De semmi vész: ebből az áldatlan, történetileg tradicionális helyzetből majd kihúznak bennünket az új eurázsiai barátaink, a kipcsak rokonok és a baltás üzletfeleink. Ők tán még nálunk is progresszívebben gondolkodnak a korrupcióról.
És a magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez.>>

Most jönnék ÉN, ha volna kedvem egyáltalán belekeveredni egy ilyen gondolati „kevercsbe”. Viszont azt se állhatom meg, hogy ne szólaljak meg, mert vészesnek tartom azt a hetet-havat összehordó nagyon magasrendűnek tűnő félműveltséget, amelyből egyesek kikeverhetik – mily meglepő, ugye – azt a fajta lenézést, amely nap mint nap megnyilvánul bizonyos fennkölt oldalak újságjaiban illetve Másik meg Egyik dialógusában.

Nem tudom, van-e ember e piciny hazában, akit a mai politikai viszonyok – a pártok irtóztató, nyelven belüli, és nyelven túli harsogása a Tisztelt Házban -, a sajtó dögletes kommunikációja ne zavarna. Csak hát a megidézett „fennkölt intellektualitást” tekintve, úgy tűnik Karinthy-nak volt igaza, amikor azt mondta híres paródiái egyikében: az embernek van alsó tudata, van felső tudata, csak esze nincs.

Márpedig egyedül az ész – az a bizonyos józan paraszti - képes az ember szellemi-lelki „szervei” közül helyes-helytelen, vagy épp komikus asszociációkat teremteni a jelenségek között.

Nézzük meg tehát, hogyan is állnak e matériában a meglesett „urakok”?

Bár nem erre törekszenek, tökéletesen kiadják a mai magyar közgondolkozás egy részének a rádiógráfiáját.

Íme tehát, belőlük inspirálódó szózatom, vagy inkább feléjük irányított kurjantásom.

Tisztelt urak! Bár ellenkező politikai oldalon állunk – legalábbis úgy tűnik -, nagy élvezettel olvastam „kommentjeiket”.

A mai Magyarország kritikáját elfogadom, viszont az okok kutatásában én egy „picit odább állok”.

Önök, ha jól értem szavaikat, magyar sajátosságnak tartják az összes korrupciós, meg nemzetre hivatkozó rondaságot. Ezek ellen küzdött Önök szerint Deák Ferenc is 1843-ban, majd Mikszáth Kálmán, és Ady Endre, meg mindenki, aki értett a szóból e hazában.

Egyetlen halk kérdést tennék fel az olyanoknak, mint önök (mert nem kevesen vannak): a magyarországi társadalmi, gazdasági, kiemelten „polgári” elmaradásnak/lemaradásnak nem voltak, vagy nincsenek okai? Még azt az önök szempontjából eretnek felvetést is megkockáztatnám: nem inkább következmények ezek? (Somogyi Tóth Sándor Proféta voltál szívem című regényében olvastam egykoron: Doktor úr! Az alkohol nem ok, hanem következmény. Erre az analógiára gondolok.)

Az önök által feltárt jelenségek okaként, Önökkel ellentétben - Kertész Ákos befolyásától egy picit eltávolodva - találok még olyanokat, amelyek szerintem legalább annyira lényegesek és reálisak, mint amire Önök célozgatnak mélyenszántó, magasan költ, irónikus stb párbeszédükben. Ezek nevében halkan megkérdezném: lemaradásunk utolsó évszázadaiban nem volt uralkodója ennek az országnak? Nem volt uralmi központja? És nem szabott irányt a fejlődésnek ez a manapság feltáratlanul hagyott – önök által nem véletlenül nem emlegetett - „valami”?

Abból kiindulva, hogy a reformkor tényezői közül összesen egy költő mondta ki azt, hogy „mi a teendő” – vagy hogy önök is értsék: csto szgyeláty -, nem gondolják, hogy érdemes lenne egy-két okos gondolattal rávilágítani a magyar társadalmat gazdaságában, kultúrájában, nyelvében, fejlődésében mélyen érintő – pontosabban: hátráltató - történelmi körülményekre?

Nem tudom, van-e a világban még egy ország vagy nemzet, amely annyi szidalomban részesül, mint a „magyar”. Nem a Bécsből, Moszkvából, Brüsszelből, Párizsból, Washingtonból etc. érkezőkre gondolok, hanem az itthon fogantakra. Vagyis azokra, amiket önök kicsattanó jókedvvel és fölénnyel idézgetnek, vagy ami még rosszabb: képviselnek és művelnek.

Sokan gondolják úgy, mint önök - és ezt ki is fejezik mint például Kertész, az Ákosabbik –, hogy bizony-bizony mélyre kell ásnunk, ha látni akarjuk „az áldatlan, történetileg tradicionális” szenny eredetét. A Kossuth-díjas író a „hagyományosan” gyomorforgató jelenségek okát a genetikában keresi. Pontosabban: a magyar népi-nemzeti réteg egyedeiben rejlő DNS-ben.

Hadd, ne foglaljak állást ebben. De épp az önök gondolkodását követve: nem kellene egy kicsit alaposabban górcső alá venni e mélyre helyezett, mindig rossz oldalon álló „nemzet”-et? Megvizsgálni, hogy miért lett ilyenné? Vagy még inkább„ki” is ő valójában?

Vajon a Habsburg-nyomásra nyelvét elvesztett „magyar” arisztokráciában kell-e keresnem? Vagyis abban a rétegben, amely Európa összes államában a kultúra demiurgosza volt az által, hogy megteremtette a feltételeket a kifejlődéséhez? (Ekklatáns képviselőjük a fertődi Eszterházyak, akiknek a német kultúra egy Haydnt, a himnusz – no, nem a magyar, hanem a német himnusz - szerzőjét köszönheti.) Avagy Kossuthék politikai mozgalmában keressem-é ezt az izét? Amely – valljuk be - nem forradalmat akart 1848 márciusában, hanem csak autonómiát, részlegesen magyar vezetést a Magyar Királyságban - ráadásul az ún. magyar király jóváhagyásával.

Vagy inkább keressük abban a rétegben ezt a valamit, amelyben igen rövid idő alatt nagyon sokan ugrottak regrutának a Habsburg-ellenes seregbe?

Ki a „nemzet” közülük? Akit oly viruló kedvvel illik gyalázni, lenézni stb.?

Sokan hirdetik önök közül Kertész Ákos vezérletével, hogy az utóbbiak a felelősek az ország elmaradottságáért. A sárban tocsogásért. A szolgalelkűségért stb. Ők azok, akik a korrupciót úgy képviselik, hogy „Európában az utolsó helyen ballagva” kell önöknek szégyenkezniük? Mert ők a sokaság, nem?  Akik a háborúkban a csatákat vívják, bár nem ők vezetik ezeket.

Hadd idézzek a Wikipédiából egy rájuk vonatkozó részt a következő linken: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Honv%C3%A9ds%C3%A9g#T%C3%B6rt%C3%A9neteÖ). <<A  magyar állam ellen irányuló külföldi agresszió fenyegetése és belső nemzetiségi fegyveres mozgalmak veszélye miatt Kossuth Lajos kérésére 1848. július 11-énPesten az országgyűlés képviselői 200 ezer újoncot és a 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg – hivatalosan is létrehozva ezzel a nemzet reguláris véderejét, a Honvédséget. Az erélyes intézkedések nyomán Magyarországnak 1848 legvégén már 110 ezer főnyi serege állt hadrendben, amely végigharcolta a szabadságharcot... Az önálló magyar hadsereg ismételt felállítására 1868-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása után került sor. 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása. A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlődésében, de az 1900-as évek első évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderő-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát (nagyon pontos a megfogalmazás – O. K.) a királyi magyar, illetve K. u. K. Landwehr alkotta.”

A folytatás se különb a Habsburg-uralom alatt, ami alatt polgárilag illett volna fejlődnie a magyarság tömegeinek: „1920június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni. A Tanácsköztársaság kormányának lemondásával megszűnt hadsereggel párhuzamosan szerveződött Nemzeti Hadsereg, melynek parancsnoka a Károlyi Gyula vezette szegedi kormány honvédelmi minisztere, Horthy Miklós lett. Létrehozására június 6-án Szegeden hirdette ki rendeletét, a fővezérség pedig augusztus 9-én felállt (a szervezet elnevezése 1922január 4-én Magyar Királyi Honvédségre változott). Magyarország a területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd később (1933. után) a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést.” 

Ilyen történelmi körülmények között alakult az önök által utált magyar nemzet. Legalábbis népi többségében. Avagy azt akarják állítani, hogy akikről önök beszélnek (a napi tisztálkodás és fehérneműváltás pontosabban: ennek elmaradása kapcsán) nem a hadsereget tápláló népi rétegek? (Akik közül – mily jellemző a szó – „verbuváltak” és nem toboroztak? Az idegen eredetű szó és rossz kiejtése ma is fennálló hagyomány egyébként.)

Az önök szellemi nyomait követve mintha csakugyan nem róluk lenne szó. Mert nem ők a BMW-jükbe beülők, és Gucci táskájukat hanyagul hátra vetők. Önök a méltán lenézett új gazdagokról beszélnek a nemzet kapcsán, kiált fel az ember! Ők a korrupciót támogató nemzet, nemzet és nemzet képviselői ugye?

Nem kellene elcsemegézni egy kicsit e tárgyban azon, hogy kik is ők valójában? Kik is álltak kiugrásra készen a rendszerváltozás startvonalán, hogy ma BMW-kkel és Gucci táskákkal parádézzanak?

Hát, nem a Habsburg-verők, majd Isonzónál pusztulók avagy egy orosz pszichiátrián megtalált - ahogy a franciák egy dokumentumfilmben mondták: „utolsó II. világháborús” - hadifogoly  utódaiból alakult ki ez a BMW-és, Audis, Gucci-táskás réteg! Ebben megegyezhetünk, ugye? Nem az 1848-ban felkeltek, majd 1956-ban a barikádokra ugrók utódai rendelkeztek olyan ún. kapcsolati tőkével, hogy a nemzeti vagyon egy részét idegen kezekbe juttassák („ingyért”, ugyibár), majd a megmaradt részt megkaparintsák! Ebben is megegyezhetünk, ugye? Önök vannak annyira informáltak és objektívek (bruhaha), hogy tudjanak egyet s mást a Princz-féle kölcsönökről, és bizonyos ingatlanok megszerzőiről, illetve az utóbbiak mögött álló közgazdászi, banki családi potenciálró, ugye? (Hogy az éhségmenet élére állított, és bécsi bankban többszázezer eurót elhelyező úrról ne is beszéljünk.) Magyarok ezek is. Persze. Nem kipcsak, vagy baltás üzletfelek. Még csak nem is belső idegenek. (Vagy igen?

Remélem, nem kell bizonygatnom, hogy a magyar nép és ők nem azonosak. Vagy úgy gondolják, hogy azok, akikről önök beszélnek ugyanolyanok, mint az erdélyi, a felvidéki, délvidéki és a határokon belül vidékeken élő számosak, akik magyarnak nevezik magukat?)

Mielőtt tovább mennénk ezen az úton, hadd foglalkozzunk egy csipetnyit azzal a megvetéssel, amellyel önök a nemzethez tartozást illetik „határon innen és túl”. Számomra ez a vonatkozás mondja a legtöbbet. Különösen most: Trianon 100. évfordulója után.

Gondolom, észrevették már, hogy én azok közé tartozom, akiknek a nemzethez tartozás nem „ciki”. Akik a határon inneni háromezer-kétszáz valahány település közül az „alsó háromezerben” élnek. És akik ma is csatornázatlan falucskákban „dőzsölnek” havi 100-150 ezer forintos nyugdíjból. Vagy ezt az összeget kissé meghaladón ilyenekbe térnek haza éjszakai műszakból a legközelebbi város svéd, német és egyéb alapítású  gyáraiból. ( Nevükben illetve elődeikről annak idején még Arany János is csak félve, vagy szimbólumokba rejtekezve merte elmondani a véleményét arról a hatalomról, amelyre önök egyáltalán nem hivatkoznak. Vagy mondjam úgy inkább, hogy amelyről diszkréten hallgatnak?)

Az én szemléletemben ezt a történelmileg igen hosszú távon uralkodó – nyugodtan mondhatjuk: gyarmati – hatalmat váltotta fel nagyon rövid Horthi-intermezzo után a szovjet hadsereg erejével fenntartott, önöket kitermelő hatalom. (Amely az önök felfogásában nem volt gyarmati ugye? Aminek nem voltak hazai rezidensei, más szóval: helytartói, ugye?)

Tisztázzuk végképp, mielőtt tovább mennénk: önök nem az 1848-as honvédségbe önként jelentkezők, az 1956-os barikádokon harcolók utódait képviselik. Önök a műveltségüket fitogtató kisebb vagy nagyobb – minimum egyetemi diplomával rendelkező -, entellektüelekhez tartoznak. Még csak nem is a hivatalnokokhoz, akikkel nap mint nap találkoznak az említett vidéki falvakban élők, és tapasztalhatják, hogy nem velük szolidárisak még akkor se, ha közülük származnak. (Pedig  egy nyugati típusú demokráciában így illene, nem?) Önök nem azok közé valók, akiknek minden időkben köszönhető volt és maradt, hogy van még ország a hátunk mögött. Ők nem rendelkeznek kapcsolati tőkével. Nagy beruházásokban nem ők nyerik a pályázatokat. Ők csak a munkaerőt adják hozzá. Márpedig én épp az ő nevükben kérdezem: a trón, amelybe az említett költő belelőtte volna a nyilát, a magyarországi állapotok kialakulásában semmiféle szereppel se bírt? A kiröhögött polgári nemzet avagy franc tudja mi kialakulásában nem volt szerepe annak, hogy minden komolyabb alkotója a XIX. század irodalmának vagy „megfordult” a börtönökben, vagy jobbnak látta menekülni e „lehetőség” elől? Akár úgy is, mint Katona József, aki felhagyott a nemzeti művelődés irodalmi vonulatával? Ő ilyesmikről számol be a „Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?” című tanulmányában: „...hol ott a tanító játékszín, hol a nyelvnek tulajdon hazájában kóbor életet kell élni? Annyi idő óta sehogy meg nem tud telepedni ! És ha hellyel-hellyel egy kis ideig megmaradhat, akkor az enyhelyért saját zselléreinek zsellérévé kell lennie és a magyar pénzen épült német színekben bért fizet, hogy magyar hazájában, magyarok előtt, magyarul szólhasson.” (Kiemelések tőlem: O.K. Forrás: file://Napkelet_1930_04_317-343.pdf)

Szimptomatikus számomra, hogy Egyik Mikszáth szavaiban nem veszi észre az összetartozást: „A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete” között.

E vonalon időzve még, és beidézve egy szösszenet erejéig a már idézett Kossuth-díjast hadd kérdezzem meg önöktől és az önökhöz hasonlóktól: a genetikai kiválóság emelte a fejlődés csúcsaira a nyugati határon túl 0 méterrel kezdődő birodalmi központhoz tartozó országot és nemzetet? Amelyben „a korrupció posványa” nem váj mind nagyobb medreket? Avagy a határon innen 0 méterrel kezdődő, ugyanazon birodalmi központ által irányított országban és nemzetben a genetikai állag hitványsága okozza, hogy a polgárosodás lószarában tocsogó, látványosan szegény, közösségek maradtak? Egészen a Kárpát-könyökig?

A fentebbi Wikipédiai-idézet így folytatódik: „Az 1849. évi orosz cári invázió következtében az ország közel 20 évig tartó osztrák katonai megszállás alá került, ez idő alatt nemzeti rendelkezésű hadserege nem volt.” (Kiemelések tőlem: O. K.) Ez alatt kellett volna a polgárosodás útján hatalmasakat lépnie az országnak? Utolérnie a nyugat-európai gyarmattartó országokat, amelyek begyűjtötték az arany, a gumi, a fűszerek mellett az ó-egyiptomi obeliszkeket, vagy a világ legnagyobb gyémántjait? Hogy az Erdélyből kivitt és ma Bécsben található nagyszentmiklósi kincsről, Bocskai koronájáról, a nagybányai bányákból felhozott színesfémekről, óriási ametisztekről ne is beszéljünk?

Önök közül sokan vallják, hogy igen: ezalatt kellett volna úgy fejlődnie az országnak, mint ahogy 1867 után, az első világháború kitöréséig fennmaradt 47 esztendőben. Nyilván a jóságos magyar császár és királynak köszönhetően - mint ahogy hirdetik önök avagy siratják, amikor azt hajtogatják: mekkora kár, hogy nem maradtunk Habsburg-uralom alatt.

Vagyis a gyarmatiság állapotában kellett volna fejlődnie a magyarok országának? Mutassanak egyetlen más országot a földön, amely képes volt erre.

A történelem így folytatódik e korrupciót igenlő, és önök által szégyellt hazában (legalábbis az önök által ugyancsak megvetett Wikipédia szerint, de nekem nincs kedvem most lexikonokat forgatni): „Az első világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, főleg az orosz fronton és az olaszországi Isonzónál. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok – mennyire slendrián megfogalmazás ez is, hiszen egyesek még nem is léteztek – O. K. - igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre (nemzetállami mozgalmak), és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.” Megismétlem az előbbi kérdést: ez alatt kellett volna polgári fejlődésben felzárkóznia a magyarok által lakott területeknek a nyugati, gyarmattartó nagyhatalmakhoz? Akik a lerabolt kincsek birtokában kialakították az önöknek mércét nyújtó demokráciát, jólétet, civilizációt? Vagy a felsorolt történelmi tényezők a rettenetes XX. század után, az alig harminc évvel ezelőtti rendszerváltozásig nem voltak tényezők a gazdasági, politikai, kulturális fejlődésben? Nem akarom ismét a Kossuth-díjas nagy magyar írót, Kertészt, az Ákosabbikat idézni elhíresült levelével, de az önök nagy-nagy műveltsége és lendülete, nem tudom, miért, az ő szellemét idézi.

Hadd ne idézzem tovább a magyar polgári fejlődés máig tartó történelmi lehetőségeit a 3200 valahány magyarországi településből az alsó 3000-ben! Különösen a Trianon utáni, önök által első köztársaságnak becézett időszakban, a történelmi léptékkel alig mérhető Horthy alatt, majd a szovjet hadsereg erejére támaszkodó – a szavazásokon 90%-nál nagyobb arányban nyerő, önök által második köztársaságként számon tartott – szocialista hatalom alatt. Minek is tennék ilyet? Önök más dimenziókban leledzenek. De ha már bírálnak, lenéznek, kigúnyolnak, hadd hívjam fel a figyelmüket arra: van itt mit tenni jócskán, uraim! És vannak is, akik ebben a helyzetben teszik a dolgukat úgy, ahogy lehet. Miközben mások, mint önök is, „Troll”-kodnak. Másképp szólva: ülnek a Dunapart alsó kövén és köpködnek. És fecsegnek. És nagy-nagy képzettségükben összezavarnak történelmet, meg sajtót (amely, ugyibár, mindig is a magyar nemzet és a nép érdekeit szolgálta), meg nagy-nagy jó kedvvel idéznek „objektív” (bruhaha) felméréseket, amelyekben valahogy mindig ugyanabban a harmadban találjuk magunkat.

Van itt mit tenni, uraim. Jócskán! Nemcsak az ügynökakták feltárásában maradt el ez az ország, hanem a fogalmak tisztázásában is. Például olyanokéban, hogy mi is valójában a jobb- vagy baloldaliság? A demokrácia? A nemzet? Vagy nemzetköziség? A nemzetállamiság és globalista humbug ? Utóbbiban, ugye, teljesen véletlenül ugyanazon körökből származók kerülnének a kormányrúd mellé, és ugyanazok lennének a kiszolgáló személyzet is, mint korábban.

Hadd ne firtassam a magyar entellektüelek, azaz az önök részét annak a társadalomnak a kialakulásában, amelyről annyi bájjal csevegnek - hogy ne mondjam: élvezkednek -, mert elönt az indulat.

A világ mindenütt mozgásban van, uraim! (Sajnos, önök is! Futkosnak is, amerre csak lehet, hogy újjal mutogassanak erre a korrupcióban fürdő, és mindenben, amiben csak lehet hátul ballagó népre, nemzetre, országra és országtalanságra. Előbb Bécs, majd Moszkva, most Brüsszel segítségével biztosították/biztosítják maguknak, a magyar lenézettséget és elmaradottságot. Önöket figyelve nemegyszer merült fel bennem a kérdés: vajon miért virul ki a lelke egyes magyaroknak attól, hogy az ország, a nemzet, a nép nemcsak korrupcióban, hanem minden egyébben az utolsó helyen áll, kivéve amikor első, például az öngyilkosságban? Miért olyan jó, hogy az ország, amelyben élnek nem autonóm, hanem függésben volt illetve van Bécs vagy Moszkva, jelenleg Brüsszel viszonylatában? Miért javallt önök által olyannyira a függés, hogy ne is tekinthessen magára a magyar mint önálló nyelvi, kulturális, történelmi entitásra?  Amely maga szabja meg, hogy mit tekint nemzeti létnek, kultúrának a többi nemzet léte és kultúrája között?

Egyesek önök közül annyira utálják a magyar autonómiát, hogy még a székelység törekvéseit is csak becsmérlő szavakkal tudják illetni. Vagyis azok részleges önállóságát, akik az ellenük elkövetett tömeggyilkosságok évszámaiban mérik a történelmüket. Soroljam ezeket? 1764 – Siculicidium, 1784 Zalatna magyar lakosságának a kiirtása, 1849 Enyed és a kornyékbeli magyar falvak bestiális megtámadtatása, 1919 a Körösök völgye, 1944-45 Szárazajta, Földvár, 1990 Marosvásárhely. (Ide tartozik tulajdonképpen egy sepsiszentgyörgyi kisfiú 1984-ben történt felrobbantása is, de ő csak egy az előbb említett sokaságokkal szemben.)

Sajnos nem egyszer, hanem újra és újra kerülnek a tisztesség, a morál alsó harmadába, vagy inkább ötödébe, hogy ne mondjam tizedébe, uraim, amikor a nyugati fejlett világ fényében a magyar nemzetről nyilatkoznak.

Dögletes a civilizációjuk, uraim.

Azt is ki kell mondanom: a magyarok mai lejáratásban önök csak kis csimbókok a Habsburgokhoz képest. (Ha kíváncsiak arra, hogy miért, keressék meg az összefüggéseket a Teleki László nyugati útját kísérő jelenségeket, majd azt is, hogy Lev Nyikolájevics Tolsztoj milyen európai sajtókampány nyomán kezdte utálni a magyarokat, miket hirdettek ebben, mi történt a román Eminovici-Eminescuval Bécsben, hogy gyűlölni kezdte a magyarokat – hogy majd hazafelé Budapesten jelentesse meg első versét).

Hosszan idézhetném még az önök által hivatkozott reformkor, majd az utána következő csodás évtizedek jelenségeit, amelyek összefüggő képet alkotva a múltba ágyazott mai jelenhez vezettek. Bocsássák meg e sorok írójának, hogy szembe fordulva magukkal azt javasolja: ha ujjal akarnak mutogatni saját országuk elmaradottságára, előbb görbítsék be jól a karjukat könyökből addig, amíg az első ujjbegy a saját mellükhöz ér.

Amúgy egyenesen üdítő volt számomra az önök szellemes, okos szövegváltásában elmerülni, míg böngészés közben rá nem bukkantam egy nemrégiben lezajlott parlamenti napirend előtti felszólalások posztra a Facebookon. Képben és rögtöni állampolgári kommentárok özönében hozta az ott elhangzottakat. Félelmetes volt. Sőt, irtózatos! Meg kellett állapítanom, hogy Önök sokkal magasabb műveltségi szinten, a dühöt iróniára cserélve, teljesen egy platformon leledzenek az ülést „kommentelőkkel”. Az ő szavaikból, az önök fennkölt mondataival ellentétben egy csatornázatlan zalai kis falu összes pöcegödre párállt büdös közvetlenségben. Közel se álltak ahhoz a szinthez, amit önök képviselnek - a erkölcsi nívó viszont tökéletesen azonos volt. Teljesen egy morális kaptafára készültek a mosdatlan szájú „kommentek” az önök elegáns vélekedésével nemzetről, országról, NER-ről, azaz Nemzeti Együttműködés Rendszeréről. Ez is szimptomatikus, nem gondolják? Nemcsak az, amire Deák Ferenc kapcsán hivatkoznak. Hadd idézzek egy-két mondatot ebből is. <<Mindenesetre mélyen szimptomatikus, hogy az 1843. évi Deák Ferenc féle javaslat egy Büntető Törvénykönyv elfogadására, amely a korrupciós deliktumokat az LIV. fejezeben foglalta össze „A köztisztviselők megvesztegetéséről, azok hivatalbeli visszaéléseiről és a közszámadások körüli hűtlenségről” címmel, 59 szakaszon keresztül részletesen szabályozva azt, végül meghiúsult, s nem lett belőle törvény.>>

Önök, mint két mai művelt „polgárok (bruhaha!)”, csakugyan nem gondolkoztak el az évszámon? Vagyis azon, hogy összevissza 14 év telt el az iromány születése pillanatában azóta, hogy a magyar nyelv hivatalosan is a Magyar Királyság nyelve lett? És ez még semmi is, ahhoz képest, hogy öt év múlva lesz először felelős magyar kormánya a magyarnak nevezett „Királyságnak”? Abban a Magyar Királyságban, amelyben a király nem tud magyarul, ellentétben az összes korabeli, előbbi vagy későbbi európai uralkodóval, akik bár idegenből származtak, felvették a trónjuk alá tartozó alattvalók nyelvét, vallását és kultúráját - lásd: Nagy Katalin cár, avagy a románok Hohenzollernjei. Azonosultak a nemzettel és az országgal. Annak érdekeit képviselték.

Ugye nem akarják azt mondani, hogy a Habsburgok is ezt tették? (Azt már említeni se szeretném az önök által idézett időszakból, hogy Jellaschicsot, akit hirtelen bánná ütnek, meg is indítanak a Királyság ellen, hogy Deák Ferenc törvényjavaslata még véletlenül se kerülhessen diéta, majd esetleg királyi jóváhagyás elé. Holott a királyság csak önmagává szeretett volna válni. Az oroszok behívását a magyar királyi udvar részéről hadd ne is említsem! Mint ahogy a Nagyenyed és a környező magyar falvak lakosságát kiirtó Axente Sever Lipót renddel és birtokkal való kitüntetését se! Helyesen vették észre egyébként, hogy még korrupció tekintetében is múltba ágyazott jelen vagyunk – csak egy kicsit másképp, mint ahogy önök magyarázzák.)

Valószínűnek tartom, hogy az én magyarázatom kimeríti a mentség-keresés gesztusát az önök szemében, ugye? Akárcsak a Megszállási Emlékmű, amely ellen meglepő vehemenciával tiltakoztak Budapesten! (A „szomszédok” közül, akik vadul elnyomják a területükre került magyarokat többen is hálát adnának a Történelem Istenének, ha ilyesmire hivatkozhatnának.)

Remélem, a rendszerváltozásban felkavarodott, irtózatos bűzű posvány, előbb-utóbb megtisztul, és előbb-utóbb önök is megtérnek a nemzet kebelébe. A kérdés már csak az, hogy rájönnek-e vajon, hogy kik mellett a helyük? Vagy addig fűrészelik maguk alatt a közös fát, míg a fa, ha nem is pusztul el, megunja? Erdélyiként irtóztató számba vennem, hogy igazából nem is az ellenünk szó szerint gyilkos indulatokat táplálók - mint a székely zászlót kitűzőknek akasztást ígérő Mihai Tudose miniszterelnök, vagy Budapest egykori megszállását fenyegetőleg emlegető Basescu államelnök, a magyar nyelvet hihetetlenül alacsony szinten utáló C. Vadim Tudor pártelnök, vagy a minden ellenünk szóló nézetet kiszolgáló erdélyi szász, Klaus Johannis mai román elnök - a veszélyesebbek ránk nézve, hanem az olyanok, mint önök. Bizonyságon alapuló meggyőződés önt el engem, hogy nem ők jelentik a fatálisan nagy veszélyt a határon túli (illetve inneni) nemzetre nézve, hanem...

De hadd, ne mondjam ki!

Önök csak folytassák, míg mindenki meg megtudja, hogy kikkel is áll szemben az ország nemzeti összetartozásban azaz nemzetben, nemzetben, nemzetben, és kik a nemzettel, nemzettel, nemzettel ellenséges viszonyban állók.

Mindközönségesen undorító, ami feltárult az önök párbeszéddé alakuló kommentjeiben. Csak hát létező valóság. Sajnos! Jelenleg is csak abban reménykedhet a hozzám hasonló, hogy az ország nagyobb részén tapasztalható józan paraszti ész, a sajtó és az önök zavaró megnyilatkozásai ellenére, tudni fogja, hogy kikre ikeszeljen. Mert mondjuk csak ki: egyedül a mai magyar kormányban, a minden negatívumért felelősben találjuk meg azt az erőt, amely képes beemelni a nemzet testébe azokat, akik az említett századok alatt – az önök „csodás”, egyetemi és mindenféle diplomával ellátott trollkodásának a következményeként is - kimaradtak belőle.

Post scriiptum: Tudom, a legtöbb magyar ember felháborodik, ha azt mondom: országa a HABSBURGOK majd a Szovjetunió gyarmata volt. Ergo: ő se volt több, mint a Burkina Faso-iak a franciák szemében, vagy az indiaiak Nagy Britannia számára. Annyira fölöslegesnek tartom ezt bizonygatni, hogy nem teszek mást, mint e cikk olvasóját bármely elérhető lexikonhoz utasítom, nézze meg, mint jelent a gyarmati lét. Utalhatnék olyan tényre is, hogy a Rákosiék és Kádárék idején minden magyar minisztériumban, napi bejáróként egy-egy szovjet elvtárs tartózkodott, akinek mindenről tudnia kellett, és aki mindenről jelentést küldött Moszkvának.. Ezenkívül minden elfogulatlan embernek nyilvánvaló az is, hogy az 1956 előtti és utáni politikai hatalom egyetlen percig se tudott volna fennmaradni egy igen jelentős küldföldi haderő állandó jelenléte nélkül. Azon állandóan megdöbbenek, amikor az 1957. május elsejei nagy-nagy felvonulást kiegyezésnek titulálják. Ha a földre vert ember, akire egy fegyver csövét irányítják, és aki belátva az elesettségét úgy tesz, hogy mindenben egyet ért a vele szemben álló túlerővel egyenlő a kiegyezéssel, akkor igen, kiegyezés történt. Csak hogy... Az én értelmezésemben egy élni akaró nép, akivel megkóstoltaták a végleges pusztulást minden eszközt megragadott ekkor a tovább éléshez. Még jogilag is elfogadható ez az értelmezés, mint a kényszerhelyzet tipikus példája, amelyet bármikor fel lehet rúgni, mert semmilyen megegyezés vagy kiegyezés egy ilyen helyzetben nem rendelkezik a szerződés erejével. Ergo az én szememben, 1957 május elseje az élni akarás megnyilvánulása volt és nem a kiegyezésé, amely - mint említette az előbb - nem rendelkezik a római joghoz köthető örökérvényű jogelekhez. Azért szorgalmaznám mégis a gyarmatiság elismerését, mert aki ezt teszi, másképp közeledik a jelenben rejtezkedő jövőhöz. (Arról nem is beszélve, hogy az összefogás-képtelensége, az öngyűlölet, a suicid hajlam, a másik ember örökös lenézése, problémák jelentkezésekor a bűnös keresése és nem az elhárítésé, mind-mind gyarmati népi vonás. Olyan ördögi köz ez, amiből igen nehéz kiszabadulni. Mégis ki kell! Mert a gyarmati lét nem emberhez illő. (A gyarmati hatalmat igenlőkhöz való viszonyt egy aprócska nagyváradi gyermek szavaival tudnám kifejezni. Amikor a bábszínházban megkérdezték az előadók: gyerekek, mit csináljunk a gonosz farkassal? Ő felugrott és kinyújtva apró ujjacskáját azt mondta: júgd seggbe!