Orbán Károly író-színész

Andrei Serban a román színházi világ szülöttje. Amikor a magyar még sült a saját jól begyakorolt, sok szellemi erőfeszítést nem kívánó, társalgási pszicho-realista zsírjában, Lengyelországban, Romániában, az oroszoknál, egyes nyugat-európai országokban és az Amerikai Egyesült Államokban már rég meghaladták ezt az avitt, muzeális jellegű színjátszást. A Víg Színház által képviselt, az egész magyar színházi életnek példát mutató stílus muzeális jellegű volt, akárcsak Párizsban a Comédie Francaise. Ám míg a franciák tudatosan állítottak emléket a Racine-i, Corneil-i színházi „klasszikus kornak”, valóban múzeumnak tekintették azt, amit a Comédie művelt, addig Budapesten és nyomában minden magyar vidéken ájulatba kellett esni a Víg-től, és csak az számíthatott elismertségre, aki beállt a sorba. (Valahányszor megnéztem egy előadást a Nagy körúti színházakban a nyolcvanas években, úgy éreztem, hogy 50 évet visszamentem az időben. A „nagy” magyar színházi kritikus – amúgy virtigli besúgó - ítélkezései régi magyar lapok intimpista rovatait idézték. A színházba járó közönség nem ismerhette fel ezeket, nyilván. Nem volt feladata a világszínházban történő mozgások ismerete.) Andrei a Liviu Ciulei által fémjelzett rendezői iskolában tanulta a színházat, s ez bizony olyan óriásokat adott a világnak, mint Catalina Buzoianu, Pintilie, Serban és még sokan mások. Az erdélyi magyar is megtermékenyült ettől. Harag György és az Izraelbe kitelepült, majd onnét Budapestre visszajött, hajdani temesvári rendező román színházi „kanyarral” vált azzá, amitől még az emlékük is megidézendő színházi korszerűséget jelent. (Csak úgy mellékesen: a napjainkban botránykővé tett Vidnyánszki Attila, annak ellenére, hogy óvatosan közeledett a nagykörúti ócskaság-halmazhoz, ahhoz a világhoz tartozott, mint Andrei Serban. Meg is fojtanák ennek „mai nagyjai” egy kanál vízben, ha tehetnék. Elnézést a  brutális, túl direkt megfogalmazásért, de nem szeretném eufemizmusokkal pc-vé tenni megszólalásomat.) És mit mond Andrei Serban ötven évnyi nyugati, elsősorban Egyesült Államokbeli lét után, miután felmondott a Columbia egyetemen? „Végső ködfoltot látok annak a világnak a helyén, amelyet megismertem.” Miután végig fut a pandémia által kirobbantott krízisen és kimondja az amerikai  politikusok színházi alulműveltségét, felhívja a figyelmet arra is, hogy különböző egyetemeken dolgozván észre kellett vennie a politikai korrektség címszava mögött megjelenő cenzurát is. Ez mára odáig fejlődött, mondja, hogy „kivetnek a társadalomból, ha nem értesz egyet az egyetemeken kialakultt neo-bolsevik bizottságok eszméivel.” (Eredetiben: „Ești scos din societate dacă nu ești de acord cu ideile comitetelor neo-bolșevice formate în universități.”) Huh! Piciny hazánkban csak az nem látja a Marx-i „kísértet” lebegését Budapesten és egyes vidéki városokban, aki nem akarja. Jó ez nekünk a gulágok, Recsk, Hortobágy után? (Romániában Periprava, Duna Fekete-tengeri csatorna & Co. után?) Ennyire beragadtunk a saját kommunista képzelgéseinkbe az emberség, a társadalmi béke eszménye helyett? Másképp fogalmazva: gyilkos idióták „forradalmárkodása” mögé kell felsorakoznia a magyarnak? (Mert Romániában mintha ellenkező irányba haladnának a dolgok. Ha a román nemzeti politika kiveti a gondolájából a Habsburgok által belé oltott, hagyományos magyargyűlöletet, lehet hogy visszatérnek az áttelepültek?)

(Kidolgozás alatt, írtam le elég rég: A természettel együtt élő emberrel szemben álló budapesti entellektüelek önhittsége, meg ennek veszélyei másokra, a társadalom egészére, végső soron magukra nézve, azaz az igazi Magyar Polip. Továbbra is tervemben van az ígért "kidolgozás", csak nem tudom, mikor tudom teljesíteni.)