Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Saját lejáratásomról

2019.09.06

 

Sic transit gloria mundi

 

Az  ember sajnos sose tudja elfelejteni azokat a sérelmeket, amiket át kellett élnie azok között, akikhez tartozni szeretett volna. (A sok megalázó helyzet egy részét a „Lázálom” című könyvemben írtam le.)

Ez akár önsajnálatnak is tűnhet. De nem az!

Sajnálatnak mindenképp sajnálat, csak nem „ön”.

Én azokat sajnálom, akik legtöbbször öntudatlanul – mert azt mégse feltételezem, hogy minden rágalmazóm szándékosan a szekuritáté akaratát szolgálta volna, illetve szolgálja ma is. Még akkor se, ha sokan besúgók voltak, és minden bizonnyal örültek, hogy nem őket nevezik ilyennek, hanem engem. Sértettségemben kedvem lett volna  úgy szólítani őket: sok kicsi szeku-szolga! De nem tettem. Nem teszem most se. Nem megalázás a szándékom. „Lejáratás” még annyira se. Nem szeretném szaporítani a rosszat. De azt nem tudom megtenni, hogy ne emlékezzem a magam kiszolgáltatottságára. Különösen, ha olyan könyvekre bukkanok, mint Jean-Jacques Rousseau „Rousseau juge de Jean-Jacques” – magyarul: "Rousseau a Jean-Jacques bírája” (fordítás tőlem – O.K. Tudtommal még nem fordították magyarra Rousseau ezen önéletrajzi művét.)  Még különösebben, ha elolvasom Gál Éva Lejáratás és bomlasztás című, 2013-ban megjelent művét.

Számomra mindkettő hátborzongató élményt jelentett. A Gál Éváé, a 227. oldal első bekezdésétől kezdődően elkeserített. Ennyire hozzátartozik az európai történelemhez a rágalmazás? A karaktergyilkolás? Ha Rousseau műve első regényem megírása előtt kerül a kezembe, nem biztos, hogy belevágok a megírásába. Gál Éva műve elkeserített. Megértetett valamit abból a sötétségből, amelyben a magyar társadalom még ma is vergődik. Legalábbis politikai életének a stílusában. Olvassunk csak bele a Lajáratás és bomlasztásba!

(A jobb megértés kedvéért el kell mondanom, hogy a kiragadott részlet két főhőse Erki Edit – besúgói nevén Hamvas Judit -, és besúgottja, dr. Szalai Sándor szociológus. Nemrég bukkantam rá arra az adatra, hogy ez a tudós ember Radnóti Miklóssal volt együtt Borban, és a költő rábízta néhány versének a hazahozatalát, ti. két különböző transzportba kerültek, ezért Szalai hamarabb hazakerülhetett. A költő, mint tudjuk, Abdán végezte. Nem tudott sose haza menni. Megdöbbentő, hogy a kommunista diktatúra hová tudott zülleni cinizmusban Szalai esetében.)

<< Erkinek szívós erőfeszítéssel és óriási színészi teljesítménnyel sikerült visszaverekednie magát a szociológus bizalmába. Ezt a folyamatot az irodalmias stílusban fogalmazó ügynök maga írja le végtelenül cinikus szövegeiben. Illusztrációul érdemes itt néhány mondatot idézni 1958. szeptember 12-én kelt jelentéséből Szalaival (annak lakásán) szeptember 3-án folytatott beszélgetéséről. „Hamvas” először hosszan idézi saját szavait: „Korányiné” [azaz Erki Edit; az ügynök itt az államvédelemben bevett szokás szerint harmadik személyben írt önmagáról, asszonynevén] felháborodottan támadt Szalaira, hogy róla azt terjeszti, miszerint ő ávós besúgó… Egy magántermészetű sérelmet úgy megtorolni, hogy valakit teljesen alaptalanul rágalmazzanak, társadalmilag lehetetlenné tegyenek – s ráadásul a vádaskodás természeténél fogva teljesen kivédhetetlenül – ez hihetetlenül aljas.>>

Ő csak tudhatta, mondhatnánk Korányiné- Erki Edit-„Hamvas”-ról. De az eset sokkal fájdalmasabb. (Aki benne volt, mint jómagam is, még csak emlékezni se szeret rá.) Gál Éva a következőképpen világítja meg a 220. oldalon a fenti részletet:

<<Az államvédelem tehát nem tudta megvalósítani Szalaival kapcsolatos fő célját: a szociológus bebörtönzését. Emiatti bosszúja azonban sikerrel járt: elérte, hogy ügynök hírébe kerüljön. Annak idején nagyon sokan – ismerősei és barátai is – elhitték (elhittük), hogy a BM beszervezte, holott egész bizonyosan sem akkor, sem később nem lett rendőrségi ügynök. A lejáratással viszont mégis nagy kárt tudtak okozni: elidegenítették tőle még közeli barátait is, bizalmatlanságot keltettek iránta a szélesebb rendszerellenes értelmiségi körökben… Közeli barátai bizalmának elvesztéséért bizonyára nem kárpótolta az, hogy a későbbi években a „szelídülő” rezsimmel nem állt annyira hadilábon, mint a kezdeti időkben, folytathatta tudományos és kutatásszervező munkáját.>> (Kiemelések tőlem – O.K.)

Az már csak hab a tortán, hogy Erki Editnek, alias Hamvas Juditnak bronzplakettel ékesített márvány emléktáblát állított Budapest VIII. kerületében a Fazekas Mihályt téren a „hálás” utókor.

Nyilván, nem mint besúgónak: könyveket is írt.

Dr. Szalai Sándorral kapcsolatban nem tudunk semmiféle emlékállításról. Áldozat maradt és marad – kettős értelemben is. Annak idején a belügy akadályozta meg abban, hogy az ENSZ munkatársává váljék, másrészt még sokan morfondíroznak ma is azon, hogy besúgó volt-e, vagy se.

Az én jelentőségem sokkal kisebb, nyilván, de fájdalomban és lejáratottságban felveszi a „versenyt” dr. Szalaival. Minden pillanatomban ott settenkedik a gondolat, amikor régi kollégáimmal találkozom, vajon te is azt hitted? Nem szólok róla, de ott van a lelket roncsoló méreg a lélek mélyén.

Olyankor különösen keserűvé "tenne", amikor volt ávós katonákkal, régi határőrökkel készült interjút olvasok, mert, mint kiderült róluk, sok-sok művel – versekkel, regényekkel, esszékkel, novellákkal, meg amivel akarjátok - gazdagították a magyar irodalmat. A tenni ige azért került feltételes módba az előző mondat elején, mert e sorok írója már nagyon-nagyon megedződött a velük töltött életidő alatt. Edzettségének első fokán akkor esett át, amikor rájött, hogy semmit se tehet a rágalmazói ellen. Ha tesz, bármit is, csak szorosabbá válik rajta a lejáratás hálója. Amikor végképp rájön, hogy nincs menekvés és nem lesz öngyilkos, hirtelen arra is rájön, hogy nagyon nagy lehetőséggel ajándékozta meg a sors: van ideje  sine ira et stúdió figyelni a tenyészetet. (No, nem mindig ira  - latinul: harag - nélkül! De megtanulja ezt is kezelni.)

Aki bővebben is tájékozódni kíván a saját történetemben, olvassa el a Lázálom című regényemet. Bár Ond a hőse, és nem dokumentum, hanem valóban regény, sok-sok részlete nem egyéb, mint átemelés a saját életemből.