Orbán Károly író-színész

Azok, akik Magyarországon és főleg Budapesten élvén belesalakosodtak ennek a volt Habsburg- majd szovjet gyarmatnak a kultúrájába (legfőbb jellemzői: öngyilkosság, önutálat, idegen majmolás, Nyugat-imádat stb.), valószínűleg nem értik a Csáki Judit és Vidnyánszky Attila-konfliktus lényegi elemeit, és valamifajta piti személyi konfliktust látnak benne, melyben az egyik (Csáki Judit) az áldozat, Vidnyánszky pedig a hatalmi kurzustól támogatott győztes. Sajnos, nincsenek kevesen az ilyenek. Ők talán még nagyobb áldozatai a kommunista-diktatúra lélek- és szellemnyomorító kultúraszennyezésének, mint azok, akik egyetemet végeztek és még doktori címet is szereztek anélkül, hogy észrevették volna, milyen is az, amikor valaki, akár jóhiszeműségből akár janicsárrá neveltetésének a következményeként szolgál nép- és nemzetellenes ideológiákat. (A megélhetési szolgákat hadd ne is említsük. Ők legtöbbször a sajtó szoknyaráncaiban „küzdenek”.) Szemük hájogának a levetéséért – már ha van ilyen igényük – azt javaslom, nézzék meg a Vidnyánszky Attila lapot is a Wikipédián.

 https://hu.wikipedia.org/wiki/Vidny%C3%A1nszky_Attila_(rendez%C5%91)

A méretes különbség a két személy között azonnal feltűnik. Különösen a színház területén. Nem is kívánom kommentálni. Pusztán annyival pótolnám ki az eddig elmondottakat, hogy aki nem élt az elszakítottság valamelyik területén, talán sose jön rá, hogy gyilkos idegen uralom alatt nemcsak meggyengülnek az emberek, hanem meg is erősödnek. Elsődleges okként talán azt hoznám fel, hogy ők úgy érzik, és joggal, hogy a nemzeti egyneműségből kilógva egyfajta platóra kerültek, amelyről lenézve élesebb szemmel és aggyal láthatták illetve dolgozhatták fel a XX. század internacionalista szocialista diktatúráját. Azoknak, akik, ha másképp nem, a népi-nemzeti együvé tartozás miatt kellett együttúszniuk a hazudozásra, elbutításra és kegyetlen elnyomásra épített hatalmi áramlatban, kevesebb esélyük volt - pláne az egzisztenciateremtés, tudományos vagy művészeti célokért  folyó, egyébként roppant természetes egyéni ambícióktól hajtva – a kívülmaradásra. A felvidéki, kárpát-ukrajnai, erdélyi és délvidéki magyaroknak ez természetes közegük. Sokakat elsodort közülük is a kurzus. (Romániában egyenesen kijelentették, hogy a magyarok szolgálták leginkább a gyűlöletes rendszer kiépülését. Nem csodálkoznék azon se, ha a jelenlegi román miniszterelnököt hoznák fel illusztris példának, megfeledkezve arról, hogy ő legfentebb magyar származásúnak mondható, de magyarnak semmiképp. Ő tiltakozna legjobban ez ellen.) Sokan azzal az olcsó és sehová se vezető jelzővel oldják meg a különbséget, hogy például az erdélyiek „nagyobb” magyarok, mint az anyaországiak. Egy fenét! Ugyanannyi ott is a hol családi hivatkozással, hol egyébbel magyarázott elembertelenedés vagy hatalomszolgálat. Akik ebből a rákfenéből kimaradtak, csakugyan hivatkozhatnak arra, hogy számukra erőt jelentett magyarnak lenni mind forrás, mind kiállás tekintetében. (Közülük nem egy egyenesen lenézte a többségi nemzethez tartozókat. És ebben igen nagy érv volt a történelem, vagy a kulturális különbség nemegyszer talmi vagy legalábbis félre magyarázott  súlytöbblete.)

Szóval igen sokrétegű egy ilyen konfliktus. (A hatalom megragadásáért kétségbeesetten vagy gátlástalanul küszködő politikusok meg is ragadják.) Budapest mint minden magyar nemzeti fővárosa a maga „vízfejűségével” negatív irányba is képes elvinni az ilyen szembenállás megítélését. Ezért tartom kötelességemnek a megnyilatkozást, holott egyik felet se ismerem személyesen. Persze, sok-sok egyéb eleme is lehet az általam felmutatotton kívül a harcnak – amely viszont mindannyiunkat érint -, ezért mindenkit megnyilatkozásra hívnék ama bizonyosság mellett is, hogy Vidnyánszky a  magyar színházművészet megújulásának a letéteményese, míg a vele szemben kardoskodóval kapcsolatban sok-sok olyan kérdés vethető fel, ami már nem tartozik a szükséges megújulás – úgy is mondhatnánk: tragikus pitiség, elmaradottság, amatőrizmus, vidékiség – kérdésköréhez.