Orbán Károly író-színész

1. Május 9-e volt. 1950-et írtunk. Hét éves és három hónapos erőteljes, rakoncátlan kis fiú voltam, amikor apácai otthonunk kapuját, nem sokkal éjfél előtt erőteljesen megdöngették. Családom egy része már aludt. Elsősorban az öcsémre, Csabára gondolok, akinek a ház 5x5 méteres, konyhaként használt középső szobájában (összességében háromból állt az egész ház, ma livingroom-nak hívnák a helyiséget, mert ebben tartózkodtunk nappal, és aludtunk éjszaka), a sarokban, külön kis rácsos ágy állt rendelkezésére, ugyanis még csak négy éves múlt. (1)

Apám szabó volt és orgonista-kántor. Reggeltől estig nyomta a Neumann varrógép pedálját a hátsó, műhelynek kinevezett szobában, hogy összességében öttagú családját el tudja látni ruhával és élelemmel. Hétvégén, egyházi ünnepen vagy más templomhoz köthető eseményen, a harmadik harangszóra – anyámmal örökös konfliktusban, mert kiderült az utolsó percben, hogy a vasalt ingről, amelyhez nyakkendőt kötött, hiányzik egy gomb és már nincs idő másik gombot varrni – rohant az utca túloldalán rézsútosan álló istenházába. Rohannia azért kellett, mert előbb sürgősen el kellett végeznie valamit, és kihasználva minden percet, az utolsóban mosakodott és borotválkozott meg (egy szíjon kifent borotvával). Tehát annyira be volt osztva minden másodperce, hogy a felvételkor hiányzó gomb az ingről egyenesen katasztrófát jelentetett. Valahogy mégis mindig oda ért a néhány regiszteres orgonához, hogy a harang utolsó kondulásakor lenyomja a billentyűket. Ha arra gondolok, hogy kétgyermekes apaként tanult meg zongorázni, Brassóban véve a leckéket (38 kilométer oda, ugyanannyi vissza vonattal), bizony-bizony legény legyen a talpán, aki utána csinálja. Amúgy kiválóan zongorázott otthon is az 1940-ben, nagyapám halála után örökölt lovak árából vett Hammer und Kammer, bécsi koncertzongorán.

Anyámról hosszan kellene írnom, de most más a téma. Akárcsak József Attila, én is igazából csak idős koromra értettem meg, hogy mennyire rendkívüli ember volt. Viszonyunk 1950-ben a mindent kérő-követelő gyermek és a nyugodtan, szépen tápláló anya közöttire redukálódott. Semmiféle puszilkodás, gyermeki kedveskedés, személyének szóló, könnyes gesztus nem fért bele.

Az ominózus napon Anyám a lefekvés előtti utolsó simításokat végezte a nappaliban, és a hideg időszakok hálószobájában. Apám a maga órarendjéhez igazodva, saját maga építette detektoros rádiója kagylójával a fülén, gatyára vetkőzve, hokkedlin ülve áztatta a lábát egy lavórban. S hogy a kezei se maradjanak munka nélkül, az újságot forgatta. Magyarán: itta-ette-hallgatta-olvasta a világ híreit. Ha másképp folytatódik a nap, lefekvés után, elalvás előtt még egy könyvet is a kezébe vett volna, amit az álom közeledtével a padlóra szokott helyezni. (Nemegyszer engem kért meg Anyám másnap, hogy a földön heverő könyvet a helyére tegyem a kis bibliotékában.)

Az említett nap viszont másképp zárult. Döngött a kapu. (A többit olvasd el Lázálom című regényemből, mert úgy emlékszem, hogy elég pontosan leírtam a magam, gyermeki szemszögéből figyelve az eseményeket.) Apámat elvitték, és többé sose tért haza. Ma már senki se tudná megmondani, hol nyert örök nyugalmat augusztusban, miután önkezével véget vetett az életének a Duna-Fekete tengeri csatorna kényszermunka táborában Navodari-ban.

Hogy miben és mennyiben változott meg az én kis életem és a családomé utána, a fantáziádra bízom. Vagy mint fent: regényemet ajánlom, ami nem önéletrajz, viszont ezeket a pillanatokat és viszonylatokat eléggé részletesen tárgyalja.

Számomra egy kérdésben gyűlt össze az akkori tapasztalatom: mindig ilyen volt a világ, vagy csak most lett ilyen? A választ azóta is keresem. Tulajdonképpen nem is érdekel más. Ez az első írás-ok.

2. Kilenc-tíz éves voltam, amikor Anyám megkért, hogy menjek ki, hasogassak fát, és kosárba rakva vigyek belőle a konyhába. Tél volt. Barcasági zimankó. (1938-ban a szülőfalumtól kb. 20 kilométerre fekvő Botfalván mérték a legnagyobb hideget Romániában.)

Én felvágtam a fát – ezt a részét szerettem egyedül a műveletnek -, és az következett volna, hogy a hasábokat a kosárba rakjam, de más történt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak arra „ébredtem”, hogy reszketek a hidegtől. Megfagyás közben egy regényt görgetett végig az agyam. Végül is a fát kosárba rakva becipeltem a konyhába –ezt a részt már nem szerettem, mert kicsi voltam, és kényelmetlen volt a nagy kosarat cipelni -, majd gyorsan fűzetett kerítettem, és írni kezdtem  a konyha asztalán. Papírra akartam vetni, amit átéltem. A cím készen állt: Boldogság szigete. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a témához illő természeti képpel kezdek. Napfényben úszó búzamezővel. A folytatás egy falu története lett volna, ami művészi érzékemet bizonyítandó katasztrófával ért volna véget, de a kezdeti néhány sor után a folytatás elmaradt. Miért? Mert a ceruzával írt sorok rettenetesen szürkén hozták elém azokat a képeket, amelyeket elképzeltem kint, a szín alatt. Rájöttem, hogy nem tudok írni. Nincs hozzá képességem. A regényt félretettem tehát arra az időre, amikor majd bírni fogom a regényíráshoz szükséges készséget.

Ez a második ok.

3. Az 1980-as évek elején (de a is lehet, hogy a 70-esek közepén) Sepsiszentgyörgyön, a napi színházi munka mellett gyakorolni kezdtem az írást. Írógépet vásároltam Bukarestben egy kivándorolni készülő ismerősömtől. Előbb naplót írtam vele, majd lejegyeztem egy-két írástémát. (Lásd: Beszéljünk Dezső úrról – ami még mindig megírásra vár.) Végül megszületett A kis karmester című novellám, amit oda adtam Kocsis István barátomnak, aki akkor már nem az Ifjúmunkásnál riporterkedett, hanem az Utunk című, Kolozsváron szerkesztett irodalmi hetilapnál dolgozott.

Kábé két hétig kínlódtam a „karmesteremmel”. Megírtam egyszer. Átalakítottam először. Másodszor. Harmadszor. Ki tudja hányadszor. Először tulajdonképpen egy rajzfilm témáját képzeltem bele, de izgalmasabbnak tűnt realista novellaként megírni. Addig „gyúrtam” tehát, amíg megállapítottam, hogy többet nem tudok kihozni belőle. (Néhányszor még el is rontottam, tehát meg kellett küzdenem azért is, hogy az eredeti szándék közelébe kerüljek.)

Megállva a holtpontnál, oda adtam a néhány oldalas gépelt lapokat konszakrálódott író barátomnak, és azt mondtam: Pista! Ha olyannak találod, jelentesd meg. Ha nem, pöccintsd a szemétkosárba!

Két-három hét múlva megjelent A kis karmester. A szerkesztőség egyetlen mondatomba „mászott bele” nagyon finoman. Abba, amelyben a szovjet katona emlékműve sivítva a magasba emelkedik, vagy valami ehhez hasonló történik vele. In rest: mindent úgy hagyott, ahogy én gépbe vertem. (Győzelem!) Amikor megvettem a lapot, és megláttam benne a novellácskámat, nagyobb izgalmat éreztem, mint a színházban egy-egy premier után, pedig azokban az időkben nagy szerepeket játszottam. Olyanokat, mint Ferenc József császár és magyar király Illyés Gyula Különc című darabjában, vagy Bíberach, lézengő ritter Katona József Bánk bánjában, avagy Ligurió Macchiavelli Mandragórájában, Nyomozó Robert Thomas Szegény Dánielében stb. A szűz lány élhet át ilyet, amikor először szerelmes lesz, és a szerelme elfogadásra talál.

Ám nem ez a harmadik írás-ok, hanem az, ami utána következett.

Március lehetett, amikor megjelent a kis karmesterem. Forró nyár következett utána. Ilyenkor én nemegyszer visszautaztam Nagyváradra, színészi karrierem első városába. Sepsiszentgyörgyöt, a székely kisvárost, eléggé nehezen szerettem meg a nagyvonalú, Ady Endre emlékétől terhes, Peceparti Párizs után.

A színházi évad már véget ért Sepsin. (Második házasságom is, ha jól emlékszem.) A poros utcán tébláboltam épp, amikor összefutottam a nagyváradi filharmónia zongoristájával, ha jól emlékszem a nevére: Búzás Palival. Amíg Váradon éltem, sokszor találkoztunk, ugyanis a heti koncerteket a színház termében tartotta a szimfonikus zenekar.

Állva az utcán valahogy úgy tekergőzött a köztünk zajló párbeszéd, hogy A kis karmesterre terelődjön a szó. Novellám színhelye, bár nem írtam le külön, a nagyváradi színház előcsarnoka és terme, egy hétfő esti koncerten. Aki elolvasta, és nagyváradi volt, könnyen felismerte az eléggé részletes helyszínrajz alapján. Pali is „érdekelt” lehet, gondoltam, tehát nem erőltetett, amiért előhozom, bár egy kicsit úgy festett, mint amikor egy újszülött apjánál „véletlenül” mindig ott van a kicsi fényképe és felmutatja.

• Azt te írtad? – kérdezte döbbenten a zongorista.
• Nocsak-nocsak! Ekkora hatást váltott ki belőled? – futott át az agyamon. A biztonság kedvéért rákérdeztem: Olvastad?
• Nem! – vágta rá azonnal.

A nem gyorsasága és a hév, amellyel kiejtette, az ellenkezőjét engedte sejtetni, de nem kellett sokáig várnom, hogy fény derüljön a lelkében felrobbant töltetre.

A nagyváradi filharmóniának két szerződtetett karmestere volt. Az egyik, ha jól emlékszem a nevére: Miron Rátiu volt (a t betű alatt szedillel, tehát ejtsd: Ráciu), a másik Acél – vagy Aczél – Ervin. Amikor írtam a novellát egyikük se jutott eszembe. Ám kiderült, hogy Acél „magára vette” a leírtakat, értsd: úgy érezte, hogy róla szól az írásom. Emiatt megváltozott a magatartása, és furcsa kálváriát indított el, elsősorban magában. Gyanakodni kezdett, hogy a zenekar valamelyik tagja a szerző, Orbán Károly álnévvel. Mivel sehogy se akart kiderülni az általa vélelmezett igazság, azt kezdte feltételezni, hogy ha az író nem is zenekari tag, valaki a zenészei közül sugalmazta az írónak a témát. Hadd jegyezzem meg mindjárt az elején, hogy eléggé furcsa folyamat játszódhatott le a lelkében, ugyanis az én kis karmesterem igazából egy törpe, míg ő alacsony termete ellenére se az. Továbbá a cselekmény se ad alkalmat az ilyesfajta képzelgésnek, ugyanis az én kicsimmel koncert közben megmozdul a karmesteri dobogó, felemelkedik és a terem középpontja felé úszik, majd kihussan a félrebillenő kupola nyílásán a szabadba, (szerintem a nagyváradi színház teteje nem is kupola), és vezényli a tájat, meg mindazt, ami a szeme elé kerül. Ugyanis van egy olyan filozófiai tézise a világ létezésével kapcsolatban, hogy minden dolognak saját, egyedi, belső hangja van, és koncert közben hallani kezdi ezeket. Röpte addig tart, míg elő nem mászik a lelkéből a kétely: vajon ezek a hangok valóban a dolgok saját, egyedi, belső hangjai-e, vagy csak ő képzeli ilyeneknek.

Fülemnek malaszttal teljes volt minden szó, amit Pali közölt velem. Kiderült belőlük, hogy olyasmi teljesült a novellámmal, amiről színészként ábrándoztam néhanap. (S ami, hálistennek, sose teljesült.) Azt gondoltam ugyanis, hogy az előadás utáni taps helyett az lenne igazi elismerése a munkámnak, ha Ferenc Jóskát játszva nem összevernék a tenyerüket a nézők, hanem durva huhogással fogadnának, amikor függöny elé lépek. Még meg is dobálhatnának esetleg. Magyarán: annyira hatna az emberekre, amit kreáltam, hogy már nem általam teremtettnek, hanem életbeli ténynek tekintenék azt, amit művészként nyújtottam.

                Íme, a kis karmesterrel megvalósult a fantazmagóriám. Hurrá!

                Az eset után nem sokkal elutaztam Váradra. Valahol a színház környékén sétáltam, amikor az utcán szembe jött velem Implon Irén, a helyi lap színházi kritikusa, vagy még inkább: művészeti mindenese. Amúgy a jó nők közé tartozott, elegáns, tiszta ruhákban járt. Aznap épp egy népies hímzéssel díszített fehér ingváll volt rajta. Szimpla köszönő viszonyban álltunk, ugyanis mint annyiszor megírtam már, én se tekintettem magam igazi színésznek Váradon. Mit is írhatott volna rólam. Fumigált rendesen. Aznap viszont kitárta a karjait, mihelyt meglátott, és Károly felkiáltással közeledett felém. Mit mondjak: imponáló volt a közeledése, de nem tudtam, mi a változás oka. Hamarosan ez is kiderült azonban. A kis karmester volt az ok. Túl azon, hogy melegen gratulált hozzá, azt is elmondta, miközben bekísértem a Fáklya című helyi lap szerkesztőségébe, hogy a helyi filharmóniát egy román férfi igazgatja. Nem ért magyarul, viszont utálja Ervint, ezért neki magának, azaz Implon Irénnek mondta, hogy gratulál a szerzőnek, mert kínokat okozott a nem szeretett embernek.

Utána nem sokkal Kolozsváron is zuhogott rám az elismerés. Amikor, szokásom szerint bementem az Utunk szerkesztőségébe egy ősszel megvalósított vendégszereplés alkalmával, Király László, a Kék farkasok, nagy sikert aratott írója - amúgy hajdani diáktársam, Katona Éva férje -, azt kérdezte: hol van a demizson bor a kezedből? Miért? – kérdeztem. Mert írót avatunk! – válaszolta.

Aradi Jocó, a Korunk munkatársa, éleslátású kritikus és tanulmányíró, találkozván velem olyan szavakat mondott az ő hideg fogalmazásában, hogy minden jég felolvadt a lelkemben. Magyarán: nagyon komoly dicséretben részesültem.

Hát, ez a harmadik írás-ok! Úgy hatott az írásom valakire, mint egy életbeli tény, és változást indukált benne. Hát, kell ennél több?

1. (Öcsémmel kapcsolatban nem tudom megállni, hogy ne írjam le: idén engedtük le a hamvait tartalmazó urnát a Dunába. 75 éves volt. A gyermekkoromat sirattam el vele. Örökre.)