Trianon 100. évfordulóján
Trianon 100. évfordulóján lassan fel kell tennünk a kérdést: van-e valaki, aki nem utálja Magyarországot? Kérdésünk nem annyira a természetes ellenségek felé, románok, szerbek, szlovákok, osztrákok felé irányul, hanem befelé, elsősorban a különböző városok lakói, mindenekelőtt a főváros lakói felé. Egyes vidékdarabkák mintha kilógnának a sorból, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, azokon se egyöntetű a magyar önazonosság. Másképp fogalmazva: nincsenek olyanok, akik örülnek annak, hogy magyarok.
Lehet, hogy nincs is további lépésekre szüksége Európának, hogy az utált ázsiaiak, a magyarok eltűnjenek belőle?
E sorok írójának megdöbbentő, hogy egyik dzseszzenész barátja csak megvetéssel beszél azokról, akik magyarnak tartják magukat, holott ő is az, csak valami másnak tartja magát, és egy dusnoki házaspár, a másik oldalon azért nem akarja bejegyeztetni újszülött gyermekét, mert felfogása szerint, ez az ország nem más, mint egy New-Yorkban bejegyzett izraeli cég. A motívumok különböznek, de az eredmény egy és ugyanaz: ciki magyarnak lenni. Így volt ez már Trianon előtt is, mint Nemeskürty állítja a Trianon című filmben. Lehet, hogy ma már senki se fogja tragédiának tartani, ha a maradék országot fel- és szétosztják?
Jelen sorok írója annak örül leginkább, hogy közelebb van az élet végéhez, mint az elejéhez, tehát számára a megváltás már egészen közel van. Több nyelven beszél, és magyarul ír, de ezt se tartja fontosnak. Kissé sajog a lelke, de tisztaságra vágyik..Utálja a magában fortyogó, önmegsemmisítő katyvaszt, és azt mondja: dögöljetek meg, ha nem tudtok élni! Felfogásában az élet ajándék, és azok, akik ezt nem értik, nem is érdemlik meg.