Svájc példája
A nyugati politikai osztály Verhofenstadtjai és Cohn-Benditjei nem a nyugati országok demokráciáinak a megtestesítői, hanem épp ellenkezőleg: a demokrácia hiányának a reprezentánsai. Maguk a nyugati országok polgárai is azt hiszik, hogy demokráciában élnek, holott csak viszonylagos jólétben és biztonságban – ami nem kis dolog, valljuk be -, és utazási meg egyéb szabadságban. És ez nem egyenlő a demokráciával!
A demokrácia, mint neve is mutatja, uralmi forma. Létezésének elsődleges feltétele a részvétel. Ezt remekül behelyettesítették a választásokkal, amik mint nagyon sokszor kiderült már, nemhogy demokráciát nem jelentenek, hanem csak egyfajta közmegegyezést – kényszerű közmegegyezést -, melynek során a demokrácia részvevői kijelentik, hogy nem vesznek részt (a demokrácia működtetésében). Átruházzák részvételüket másokra, az ún. képviselőkre. Aztán csodálkoznak, hogy olyanok, mint amilyenek ezek a képviselők. Mint Verhofenstadt és Cohn-Bendit. Meg mások. (Ha valaki kíváncsi az igen ronda arcú belgára, nézze meg a Wikipédiát. Egyetlen pozitív szám, vagy vonás se követi időleges uralkodását Belgiumban. Munkanélküliség? Nőtt! A központi hatalom felállásának később tapasztalt hiátusai nagy mértékben visszamutatnak rá? Igen. Stb.!)
Nyugaton egyetlen ország van, ami hajaz a demokráciára: Svájc! Ott áll nyugat közepén - az EU körülveszi -, de köszöni szépen, nem kér belőle. Miért? Mert ragaszkodik önmagához. Ahhoz, amit megtestesít: a demokráciához (egyes kantonjaiban a közvetlenhez) és a szabadsághoz. A képviseleti demokráciáról ott tudják, hogy mennyire halszerű, azaz csuszamlós. (Néha egyenesen büdös. Ne felejtsük el, hogy Hitler egy olyan demokráciában került hatalomra, amelyben a kommunisták képviselték a legnagyobb ellenerőt.) Svájcban ezért nagyon ragaszkodnak a népszavazáshoz. Persze, nemcsak véleményük kifejezésére, mint ahogy ez az áldemokráciákban szokásos. Ők népszavazás alatt azt értik, hogy kivesszük az uralomra került képviselőink kezéből a hatalmat és mi, azaz a nép gyakoroljuk. Ha kell, megsemmisítjük azt az egyezményt, amit ezek megkötöttek!
Mennyire tragikomikus, hogy az EU, a maga „központi bizottságával”, képviselőivel, fékeknek és ellensúlyoknak elkeresztelt intézményeivel, úgy tesz, mint annak a komédiának a szereplője, aki előtt ott áll valaki, de bárhogy is erőlteti a szemét, nem látja. Nem látja! Mert nem akarja! Ezért úgy tesz, mintha nem is állna a szeme előtt senki. Van-e minta, széles e világban, ami követésre méltóbb lehetne egy sokszínű, sokhagyományú állami-nemzeti sokféleségnek, mint Svájc? Pici, de sok-sok országból áll! Sok-sok nemzetiségből! Nyelvből! Sok-sok kultúrából! Sokféle fejlettségi szintből! Pontosabban: egymással össze nem mérhető fejlettségi szintekből. Ennek ellenére Engadint összevetni Zürichel, és azt mondani, hogy ez fejlettebb, mint amaz, akkora vakság, mint ami árad Brüsszel uraiból és képviselőiből. (Aki ott járt, mármint Svájcban, tudja, látja, tapasztalja, hogy a boldogság mértékében nem tudni, melyik áll előbb. Nem tudni, melyik áll előbb szabadságban! Természettel együtt élő harmóniában! Stb!) Svájc ráadásul olyasmit kínál mintául, amit Brüsszel urai és képviselői, úgy tűnik, immáron sose fognak észrevenni: Svájcban semmi sem egyforma és mégis harmónia uralkodik! Nincs egyformasági kényszer! A németek döntő többségben vannak számbelileg, de ez még őket se zavarja. A rétorománok lassan-lassan felszívódnak, de ezért senki se pöröl. Senki nem hirdet országok vagy nemzetek közötti harcot, horribile dictu: osztályharcot!
Hát, érti ezt valaki?
Igen! A svájciak! Akik nem kérnek az EU-ból, a maga brüsszeli bizottságával, strasbourgi parlamentjével, központi bankjával, bíróságával, tévútra került - a The Telegraph columnistája szerint egypárti uralomra emlékeztető – szövetségi rendszerével.